Eszeny Színháza
Fehér, kicsit kopottas ingben
ültem egy padon. Bambán, a semmibe meredve kerestem megvilágosodást az előttem
sötét színekben pompázó gyermekekben. Sokszor jutok arra a pontra, amikor
mindent elfeledve elhajítom mindennapjaim s a semmiről, de mégis az életemről
gondolkodom. Valami csodát várok, egy hangot, egy látványt, egy érzést, egy
érintést, egy pofont, egy ölelést, vagy egy színházat, melyben a színpadról egy
színész felém kiabálva térít a helyes útra. Már most pontosan tudni, hogy a
színház metafora, jól szimbolizálja kérésem s várakozásom hiábavalóságát,
hiszen mindannyian tudjuk, hogy az élet egy színésze sem fog lehajolni
alábblévőihez, felkarolni és valamely szebb, kifinomult világba helyezni őt.
Attól még várom. Ott ülök,
csillogó szemekkel és szuggerálva pofozgatom a hölgyet, vegyen már észre,
rángasson ki innét’ és magáévá téve tegyen csodát, tegyen boldoggá, helyezzen
színészi magaslatra. Persze elég lenne a kisujja, ha csak int vele, merre menjek,
de rám se hederint.
Még csak a pupilláink mögött rejlő apró, icipici
sárgafoltunk sem találkozik. Teljesen eltekint mellettem. Természetesen nem
ülhetek egész életemben egy színházteremben, még elfogy a pénzem a sok
jegyvásárlás miatt. Az jutott eszembe, mi lenne, ha felállanék, odasétálnék
Eszeny híres viselőjéhez és én magam kérném arra, rúgjon ki a székből és tegyen
életté.
Ehhez persze nagy bátorság kéne, és az izgulás mely sodor,
fonnyaszt és fejtetőmön gubbaszt, gátat ver, akadályt teremt köztem és Eszeny
között.
Kérdem én Magamtól, ha nincs hát
se Bátor, se Eszeny, mi lesz vélem, hát mi ez a szégyen? Mert, hát Eszeny nem
jön Énhozzám, Bátor pedig nem is ismer, még a nevemet se tudja, ezt kérdezné:
Ki az, Mák? Vagy jól mondom, Már?
Szoktam még vizslatni az ülések között azt, aki majd jó
haverként felsegít Eszenyhez, vagy bemutat Bátornak és többi társának, de
egyelőre csak olyat ismerek, kinek az előadás közben fontosabb a hidraulikus
szimpad felépítése és mechanikája.
Ez a tábor, valahol a bal felső páholy. Egész eddig ott
koptattam faszékemet, számoltam, belebújtam… próbáltam belebújni a számokba, de
időnként érdekesebbnek találtam a jobb oldal fényes, pompázatos, a színdarabba
mélyült megigéző tekintetét, és azok káprázatos életét. Szultánt, akit mint
mondottam csak a Hidra Ulrika érdekelt, átpártolva jobbra, ott hagytam.
Most már jobbról szemlélem a színdarabot, innen próbálok
kiáltani a parkettre, de úgy érzem talán még szorultabb lett a helyzet, mint bal
fent volt anno. Középre már nem mehetek, hiszen a nép, a nagyközönség hogy
nézne rám? Kiröhögnének és meglenne a véleményük. Azt mondanák: Nem bír a
fenekével. Pedig mennyiszer próbáltam az előttem ülő támlája mögé elbújni, mint
ahogy azt páran csinálják is körülöttem. De mindig az érdekesnek tűnő hangzavarok
miatt ki-ki kukkantottam, betekintést akartam az Életbe. Persze ekkor mindig
leizzadtam és remegve visszabújtam megszokott kis palástom legszebb legaljára.
Sokat gondolkodom tényleg azon,
milyen lenne először nem Eszenyhez rohanni Bátorság nélkül és ott remegve
összeesni, hanem felcsípném legbájosabb mosolyommal előtte Bátort, majd utána
lépnék feljebb, feljebb és feljebb az Élet Színpadára.
Majd töprengésemet megszakította
egy kedves mosolyú, barna hajú, barna szemű hölgyemény és kezemnél fogva
elrángatott a sötétruhás gyermekektől és elmesélte, hogy ő ismeri Bátort, és
épp Eszenynél tanul.
