Rávettem lusta magam. Menjünk hát a boltba.
*
Az otthon megírt listámat elő sem kellett vennem, hiszen a nagyon rövidtávú memóriám, az nagyon jó.
Persze kezdetben megyek a pultoknál, és a következő kérdés fogalmazódott meg bennem: "Most mit is kell venni?" Ilyenkor az agyam, mintha tudta volna, és "elővette" az általam megírt listát.
*
A listámon álló tej, vaj, kenyér és zacskós leves most már kosarammal hintázott, de még hátra volt egy tétel, amit meg kellett vennem. Ez nem volt más, mint a felvágott.
Utálok felvágottat venni, és nem azért, mert vegetáriánus vagyok, vagy mert ki nem állhatom a húst, hanem a bunkó, kiöregedett vén nyanyákhoz nincs kedvem.
*
Hosszas várakozás után, végre én kerülök sorra. Megkérdezi: "Mit adhatok?"
Odanyögtem neki, hogy adjon 40 dkg-ot abból a Bécsi szelet nevű izéből.
És, ami most jön, attól mindig is a falra tudnék mászni:
"42 jó lesz?"
Igen ba*** meg! Azé' mondtam, hogy 40, mert valójában én 50-et kérek!
Mialatt végigfutott bennem a párbeszéd, és visszafojtottam, kimondtam, hogy jó maradjon. Persze lehet 42. Miért is ne? Ha Ön kér egy autót, és én megkérdezem: "Lehet kettő?" Kíváncsi volnék mit reagál.
Visszatérve, miután kimondtam, hogy OK, maradjon, a csaj fogta és idegességébe visszavágta azt a három, ismétlem három szeletnyi (vagyis 2 dkg-nyi) Bécsi szeletet.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy most tényleg azt mondtam, hogy maradhat, vagy elnyögtem-e a káromkodós monológom.
