GRoby, avagy Gárdonyi Róbert élelmiszer-szupermarket lánca

Van úgy néha, hogy a gyermeknek kell bevásárolni. És ez most az volt. Persze nem rinyálok, van ez így, de amikor felkelsz reggel kilenckor, majd henyélsz az ágyban délig, korgó éhes gyomorral, s csak akkor jössz rá, hogy üres a hűtő, s még neked is kell megtölteni, akkor nagyon ideges tud lenni az ember.

Rávettem lusta magam. Menjünk hát a boltba.

*

Az otthon megírt listámat elő sem kellett vennem, hiszen a nagyon rövidtávú memóriám, az nagyon jó.

Persze kezdetben megyek a pultoknál, és a következő kérdés fogalmazódott meg bennem: "Most mit is kell venni?" Ilyenkor az agyam, mintha tudta volna, és "elővette" az általam megírt listát.

*

A listámon álló tej, vaj, kenyér és zacskós leves most már kosarammal hintázott, de még hátra volt egy tétel, amit meg kellett vennem. Ez nem volt más, mint a felvágott.

Utálok felvágottat venni, és nem azért, mert vegetáriánus vagyok, vagy mert ki nem állhatom a húst, hanem a bunkó, kiöregedett vén nyanyákhoz nincs kedvem.

*

Hosszas várakozás után, végre én kerülök sorra. Megkérdezi: "Mit adhatok?"

Odanyögtem neki, hogy adjon 40 dkg-ot abból a Bécsi szelet nevű izéből.

És, ami most jön, attól mindig is a falra tudnék mászni:

"42 jó lesz?"

Igen ba*** meg! Azé' mondtam, hogy 40, mert valójában én 50-et kérek!

Mialatt végigfutott bennem a párbeszéd, és visszafojtottam, kimondtam, hogy jó maradjon. Persze lehet 42. Miért is ne? Ha Ön kér egy autót, és én megkérdezem: "Lehet kettő?" Kíváncsi volnék mit reagál.

Visszatérve, miután kimondtam, hogy OK, maradjon, a csaj fogta és idegességébe visszavágta azt a három, ismétlem három szeletnyi (vagyis 2 dkg-nyi) Bécsi szeletet.

Komolyan elgondolkoztam azon, hogy most tényleg azt mondtam, hogy maradhat, vagy elnyögtem-e a káromkodós monológom.