Vágyálom

Fűcsomóról fűcsomóba kapaszkodok s lassan vágtázom halványzöld, éles fűszálakkal tarkított képzett dombomon. A táj idilli, képzeletbeli s ismeretlen utakat rejt. Elérhetetlen vágyálmok, szerepek, szakmák és fényűző jövőképek. Alacsony, apró, icipici - még csak nem is meredek, ha belátjuk egyenes - dombocskának döntöttem magam. Mégis hatalmas, ereket duzzasztó erővel kapaszkodtam a tenyeremtől izzadt fűszálakba. Hatalmas sírásba kezdtem. Igenis célom s vágyam és minden akaratom felsétálni - vagyis szenvedni és ríni - a dombocska közepére s ott a tetején elfoglalni személyes trónom. Belehuppanni, elernyedni s tanítani. Bizony. Egy szakma, mely egyelőre álom, s úgy remélem megtalálom. Persze, ha nem ez lesz a vége s nem krétával a kezemben fonnyad meg lelkesedésem az ezért kapott zsebpénzemmel a szakadt farzsebemben, akkor sem fogok panaszkodni. De mitől oly fényes és izgató? Mitől oly kegyes és mulattató? Talán egy színes motorháztető melynek számtalanszor ütközik egy méh. Akkor ez a méh lennék én. De talán egyszer megunom. Odébb szállok s ha mázlim van egy virágra találok. Melyen szállást kapok s porozhatok. De csak zuhanok, esek, széttárt karokkal s lábakkal a lábához csapódok. A domb melynek cipője sáros és koszos, disznó képében fürdőzöm benne. Röfögök s röhögök magamon, mert felnézek, felnézek s látom, hogy egy gyermek térdéről is zuhanhattam volna. Ha hangya lennék talán sok, és sokk ér... Bár ez inkább röhejes. Kisírt, vörös szememmel ültem tétlen s idétlen tekintettel. És mikor megláttam szívemnek kedves hegyem, futásnak eredtem mialatt levetkőztem macis felsőm, huszonhatos kis cipőm, s csokival szétkent partedlim, illetve kezemből kiejtettem tejesüvegem. Széttárt karokkal szaladtam szürke, kavicsos felnőttem felé s kapaszkodtam meg benne.

2015 januarjaban

L'élek

Lélek vagyok. Vándorlok.

Testet keresek, az enyém…

                         Az enyém?

Mintha egy pohárba egy üveget zsúfolnék.

Testet keresek, az enyém…

                         Az enyém?

Lélek vagyok s vándorlok.

A testem keresem. Az enyém…

                               Az enyém?

Sahogy ő mondta „Én maradok:

magam számára börtön”.

Testem (már) nem keresem, mert az enyém…

                                                      Az enyém!

Anyátlan

Kicsik és nagyok...

Sántha Ferenc:

Kicsik és nagyok

Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél.

A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.

A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.

– Csak beszélsz összevissza!…

Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.

– Most az asztalt… – mondta a kislány.

– Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…

Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.

– Menj, és kösd meg a kutyát!

A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.

– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.

– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!…

– Kész? – kérdezte a fiú.

– Megyek már, megyek…

A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…

Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát.

Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.

– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…

Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.

– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet!

A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.

– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.

– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.

– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!…

– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.

– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!

– Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.

– Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé.

A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.

– Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!…

A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.

– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!

– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.

A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.

– Megint a szekrényen jössz be…

A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…

– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.

– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…

– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…

– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…

– Mars!…

– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen.

Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.

– Most akard levenni a kabátomat…

Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.

– Gyere, feküdj le…

– Feküdjek le, mi?…

– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!

Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.

– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…

A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.

– Hagyj engem, hagyj engem…

– Fogd be a szád…

– Hagyj engem, hagyj engem…

A fiú odatámolygott hozzá.

– Elhallgatsz végre?…

Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.

– A hajamat kell fogni – suttogta.

– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.

– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?

Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.

– Eressz! – kiáltotta.

A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.

A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna.

– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.

A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.

– Bestia…

A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.

– A gyermek!

A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.

A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.

– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…

A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét.

A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.

– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.

I B S

"Irritábilis bélszindróma" -
A fehér köpenyes ezt így mondta.
Kemény a világ, szögesdrót...
napról napra mélyebb, véresb, még több fót.
Hasító félelem, a pánik
hasam valami fényesebbre vágyik...

Névnapomra

Tizennyolc éves lettem én,
Nem csoda e költemény
csecse
becse

jutalék mellyel meglepem
e büdös menzás szegleten
Magam
Magam?

Tizennyolc évem elszelt
s még heti kettő sosem telt
ötös
ötös

Lehetnék én oktató
s nem ily filctoll koptató
szédítő
építő

De nem leszek, mert
kedvemet
Elvette az iskola
fura
ura

Intelme gyorsan, nyersen ért
A mocskos, aljas célomért
a hont
kivont

Példáival óvta ellenem
S elém rakja füzetem
nevét
s belét

„Ön, amíg e-napló él,
nem lesz tanár, nem remél!” –
majd még gügyög
s gagyog

Ha örül kedves Tarka úr
hogy költőnk nem fizikát tanúl,
manipuláció
a gravitáció

Én egész népemet fogom
nem közép, s egyetemi fokon
taszí-
tani!

Ihletmény József Attila Születésnapomra c. verséből

Mert minek izgulni...

Mert minek izgulni…

Mert minek izgulni, ha a sors írja,

Hogy ezt s azt a szervezete bírja,

s, hogy mi s ki lesz majd, ha fölnő?

Építész, tanár, vágó vagy költő.

Persze mondd azt egy rózsának,

hogy „légy rozmaring Márkocskának

a kedvéért” s szagod legyen a gödör,

vagy egy friss tyúktojással teli vödör.

Tehát nem oly’ egyszerű az nyugodtság,

mert sokkal jobb s tán gyógyír rá a bolondság,

mely, ha jön s betör, olyan az, mint hatökör.

Ha akarod, ha nem, jön az azt betör.

Légy inkább buta s lelki szegény,

egy késsel, kolbásszal kent nádlegény.

Tanulj s közben ökörködj és csókolj,

szerelmeskedj, a szívednek szurkolj s bókolj.

                                                                                                   Budapest,

                                                                                         2015. január 11.

                                                                  éreccségi előtt három csúnya hónappal