Nagy Márk
Felhajtóerőszak VI.
Deformáció
Abban a pillanatban
rugaszkodtam el a tanári bástyámtól, ahogy betipegett az anyuka, majd
vállára támasztva karomat, kikísértem.
’Hölgyem! Marshall vagyok, az
osztály – kissé elnevettem magam – legféltettebb fizikatanára.
’Bocsánat, hogy megkérdezem, de az ön lánya ott be… - majd
vigyorogva bólogatott Leventessy kisasszony - … értem. Ez jó, tehát akkor azt
is vágja, hogy nem igazán lehet… szóval maga az anyuka, és hozzátartozó… -
kerestem a szavakat – nem taníthatja.
’De kérem, uram. Isten őrizz, hogy én tanítsam a lányomat!
Elég napi tíz… tizenegy órában elviselni… - elnevette magát a kedves – ne értsen
félre, én szeretem őt, de most gondoljon bele a helyzetbe! … Napi tíz plusz még
mit tudjam én’ hány óra? Na, nem! – nyújtotta el a középső magas magánhangzót.
’Ó! – könnyebbültem meg – Én… bocsánat, hogy így magára
támadtam. Öröm tanítani a lányát! Csak féltem a pozícióm. – bután, a lábamat
nézegetve elnevettem magam.
’Ne aggódjon. Taníthatja egészen
az érettségiig. – kuncogott végül.
’Egyébként mesélt Önről… - néhány hallgatag szekundom után
feltámadott.
’E-e-egészen pontosan… szabad megkérdeznem, hogy mit? –
ijedtem meg, majd hazudtam – tudja, kicsit pletykás vagyok. Meg aztán’ rólam
van szó.
’Aj! Nem hinném, hogy ez helyénvaló… Mégiscsak a lányom,
és nem akarok róla… szóval… igazából nem ő maga mondta.
’Hát, akkor? – nem értettem már semmit.
’Kinyitottam végül is papírra vetett elméjének összes
gondolatát…
Baszki. Na,
ne!
Hirtelen köhintettem egyet, a végét megspékelve néhány
oktávval a magasba.
’Ó, igen? Gondolom, utál… minden rossznak leír, nem
tetszését fejezi ki a tantárgyam iránt… persze-persze ezt már tudom,
megszoktam. De nem haragszom meg érte, borítsunk fátyla…
’Nem erről van szó. Azt hiszem… - habozott s közben
talpával próbálta lejjebb toporogni a föld szintjét – bírja magát…
’Ó… na, ez remek. Oké, király. Szerintem inkább jobb lesz,
ha most visszamegyünk, úgy is tézé’ van meg egyéb… - szakított félbe ismét.
’Kicsit talán több annál… - szégyenkezésből hamar váltott
mérges, dühhel teli remegéssel megspékelt fenyegető stílusba – Ugye tudja, hogy
felfogom jelenteni? Maga perverz, pedofil… - közben már a nyelvét fogai
rugdosták idegességében – Undorító féreg!
Az utolsó szó
kimondásával teljes erejéből, két kézzel lökött neki a terem ajtajának, majd
bokszerként érzett kézközépcsontjait, üvöltő torkával belemélyítette arcom
egészen az ajtó érdes bordázatú fafelületéig…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése