Eszeny Színháza

Eszeny Színháza

Fehér, kicsit kopottas ingben ültem egy padon. Bambán, a semmibe meredve kerestem megvilágosodást az előttem sötét színekben pompázó gyermekekben. Sokszor jutok arra a pontra, amikor mindent elfeledve elhajítom mindennapjaim s a semmiről, de mégis az életemről gondolkodom. Valami csodát várok, egy hangot, egy látványt, egy érzést, egy érintést, egy pofont, egy ölelést, vagy egy színházat, melyben a színpadról egy színész felém kiabálva térít a helyes útra. Már most pontosan tudni, hogy a színház metafora, jól szimbolizálja kérésem s várakozásom hiábavalóságát, hiszen mindannyian tudjuk, hogy az élet egy színésze sem fog lehajolni alábblévőihez, felkarolni és valamely szebb, kifinomult világba helyezni őt.

Attól még várom. Ott ülök, csillogó szemekkel és szuggerálva pofozgatom a hölgyet, vegyen már észre, rángasson ki innét’ és magáévá téve tegyen csodát, tegyen boldoggá, helyezzen színészi magaslatra. Persze elég lenne a kisujja, ha csak int vele, merre menjek, de rám se hederint.

Még csak a pupilláink mögött rejlő apró, icipici sárgafoltunk sem találkozik. Teljesen eltekint mellettem. Természetesen nem ülhetek egész életemben egy színházteremben, még elfogy a pénzem a sok jegyvásárlás miatt. Az jutott eszembe, mi lenne, ha felállanék, odasétálnék Eszeny híres viselőjéhez és én magam kérném arra, rúgjon ki a székből és tegyen életté.

Ehhez persze nagy bátorság kéne, és az izgulás mely sodor, fonnyaszt és fejtetőmön gubbaszt, gátat ver, akadályt teremt köztem és Eszeny között.

Kérdem én Magamtól, ha nincs hát se Bátor, se Eszeny, mi lesz vélem, hát mi ez a szégyen? Mert, hát Eszeny nem jön Énhozzám, Bátor pedig nem is ismer, még a nevemet se tudja, ezt kérdezné: Ki az, Mák? Vagy jól mondom, Már?

Szoktam még vizslatni az ülések között azt, aki majd jó haverként felsegít Eszenyhez, vagy bemutat Bátornak és többi társának, de egyelőre csak olyat ismerek, kinek az előadás közben fontosabb a hidraulikus szimpad felépítése és mechanikája.

Ez a tábor, valahol a bal felső páholy. Egész eddig ott koptattam faszékemet, számoltam, belebújtam… próbáltam belebújni a számokba, de időnként érdekesebbnek találtam a jobb oldal fényes, pompázatos, a színdarabba mélyült megigéző tekintetét, és azok káprázatos életét. Szultánt, akit mint mondottam csak a Hidra Ulrika érdekelt, átpártolva jobbra, ott hagytam.

Most már jobbról szemlélem a színdarabot, innen próbálok kiáltani a parkettre, de úgy érzem talán még szorultabb lett a helyzet, mint bal fent volt anno. Középre már nem mehetek, hiszen a nép, a nagyközönség hogy nézne rám? Kiröhögnének és meglenne a véleményük. Azt mondanák: Nem bír a fenekével. Pedig mennyiszer próbáltam az előttem ülő támlája mögé elbújni, mint ahogy azt páran csinálják is körülöttem. De mindig az érdekesnek tűnő hangzavarok miatt ki-ki kukkantottam, betekintést akartam az Életbe. Persze ekkor mindig leizzadtam és remegve visszabújtam megszokott kis palástom legszebb legaljára.

Sokat gondolkodom tényleg azon, milyen lenne először nem Eszenyhez rohanni Bátorság nélkül és ott remegve összeesni, hanem felcsípném legbájosabb mosolyommal előtte Bátort, majd utána lépnék feljebb, feljebb és feljebb az Élet Színpadára.

Majd töprengésemet megszakította egy kedves mosolyú, barna hajú, barna szemű hölgyemény és kezemnél fogva elrángatott a sötétruhás gyermekektől és elmesélte, hogy ő ismeri Bátort, és épp Eszenynél tanul.