Felhajtóerőszak IV. - Artúr

Nagy Márk

Felhajtóerőszak IV.

Artúr

            Kezemben a fénymásolt dolgozatokkal szeltem a folyosó kopott, koszos padlózatát. Még pár másodperc és rám zúdítják a csengőt. Ha nem érek be addig, az osztály a fejemhez vágja, hogy csak 2640 másodpercük lesz, a 2700 helyett.

Becsöngettek, de addigra már mindenki előtt ott hevert a félelmetes felhajtóerő témakörben ékeskedő témazáró dolgozat. Most már igazán ideje volt. Túl sokat áldoztunk a gyakorlásra, ráadásul a múlt órán el is felejtettem őket behozni.

Kicsit legeltettem a szemem azokon a szenvedő fejeken, amiket az én fondorlatos művem váltott ki. Jó érzés volt, ugyanakkor szar is, mert tudtam, hogy tömény negyvenöt perc unalomban fogok lubickolni.

Kényelembe helyeztem magam.

Állam a tenyereimből kialakított teknőbe helyeztem, majd tovább vizsgáltam az osztályt. Egy két gyerek a füzetéből próbált okos lenni, egy másik a számológépébe rejtett cetliből akart remekelni, néhány pedig leszarva engem kérdezte meg a szomszédját a megoldásokról. Mindegy is. Tök lényegtelen tantárgy… Aki akar, majd jön faktra, ott majd a függvénytábla sem segít majd!

’Hé Lacika! Egy ideje tűröm, de most már sok lesz. Nem azért adtam neked papírt, hogy kétszer osztályozzam le Dórát… - mondtam kissé mérgesen, nem tűrve már a pofátlanságot.

Huszonöt perce már tapsolgatok, rágom a nyelvem és zenélgetek a körmömmel a tanári asztalon. Meguntam, majd felálltam. Elkezdtem nézelődni az okosságok között, néhány padban majdnem szakadni kezdtem, de türtőztetni kell magam.

Járkálva a padsorok közt, a lehajtott fejű tömeg közül egy kiemelkedett. Természetesen Liliána volt az. Ott ült könyökölve, unott, de kétségbeesett fejjel. Segítséget kért a szemével.

Nem bírtam sokáig, néhány perc múlva arra sétáltam, majd odaguggoltam.

’Miért nem ír? – érdeklődtem.

’Nem szeretem a fizikát… nem megy. Nehéz. – szótlansága után, nyílt meg halkan.

’Függvénytábla, 132. oldal. Itt van minden képlet csak helyettesítsen be! – segítettem neki.

Szinte a legnagyobb vadállathoz hasonló idegbetegséggel tépte ki az ajtót az igazgató, majd megállt a tanári asztalnál s csak ennyit mondott:

’Tanár úr! Óra után az irodámban! – majd kiviharzott és azzal a lendülettel becsapta az ajtót.