Futúra

Nagy Márk Ádám

Futúra

Kaucsuk szántva, vizet csapok fel,
Hegygerincét eső árasztja el.
Koptatná, de viasz választja,
Sokszor, de végül mulasztja.

Szertenézek s hidegfátyol tagadja meg,
Mindazt, amiket e szép sziget mutatna meg.
De a virágok nyílása, az idő szárnyalása,
Az, fátyolnak egyre csak szakadása.

Rövidebb az ősz, szakadnak sugarak,
Vele együtt ébrednek a bogarak.
Minden száll, centrálisan pörög,
A talaj, víz s tenger már hörög.

Süvit a szél, dörög az ég,
Villám csapkod, gepárd remél.
Nem bírva ez repkedést,
Idő szárnya, szállja repedést.

Izzó lámpatenger kaucsuk helyén…
Neon utak, művirágok állnak hülyén.
Szél se rebben, s nem is csíp…
Távol zargat, bánt, egy síp.

Szertelesek… Körbetekintek…
Csigasebbel mindent értek.
Dónaut hullám vesztve repedni,
Megfagyva? Csak nyugodva látom pihenni?

Köd sem is már fátyol,
többi nincs, mi ápol.
Itt azt mondják: futúrvander,
Akár a német wanderer.

Átszőtte magát a nyelv,
a hely, az idő, sok számos elv…
Nincs már Newton, Einstein, se Bohr,
E földnek mást jelent a bor.

Minden izzik, minden bánt,
Senki nincs itt, ki csak szánt…
Minden fényes, mégse ég az ég,
Kialutt’, és sötétség… a messzeség.

Nem dobbanhat se szív, se vér,
Mit tud? E nélkül a lét, ez mit ér?
Csak fém, vas! Kemény élettelen lemeztenger,
Ciklus az élet, mint a bádoghenger.

Hátul nagy messzeség,
Nagy fény bánt és gyorsan ég!
Szétszakít, robban, szertebánt,
Isten engem hazaszánt…

Minek féljek? Mit reméljek?
Amik föld alatt, az képlékenyek.
Változhat, javulhat, romolhat…
És vagyok én, ki meg agyalgat…

Fenébe is! Felejtsd el a nem létezőt!
A létre nem jött rétet, mezőt!
Minek fürdesz fűben, fában?
Ha nem vágod, mi van mostanában!...