Felhajtóerőszak

Nagy Márk Ádám

Felhajtóerőszak

-          Jó napot kívánok! Osztály vigyázz! Mi újság? – kérdezem vigyorogva a hetest.

-          Nem hiányzik senki. – intézte hamar.

-          Köszi! Foglaljatok helyet! – közben agyaltam, mit is mondhatnék.

Botorkálva a katedra kopott parkettáin, az óra címén és azon agyaltam hányadika van ma. Hál’ a fejlett kommunikációs elektronikai eszközöknek, a falon vigyorogva kacsintott rám a digitábla. Nem szívesen, de viszonoztam annak üzemelésével.

-          23. óra, A felhajtóerő és rejtelmei – írtam fel digitintával.

Közel, az Epsoni rivaldafényben égve, a szexre vágyom. Eszem ágai megfosztva értelmes adatoktól, vagy valami elfogadható, a szűk agyú tizenegyedik évfolyam számára előadható tartalomtól. És az a szexi bula… Ne rágd a tollad!

-          Ő… Először is a törvény. Bizonyára mindenki könyökén éppen Arkhimédész ezen okossága, robbanásra vágyva csordul ki. Egy test annyit veszít tömegéből, amennyi az általa kiszorított víz tömege. – mondtam unott hangon, közben tekintetemmel hessegetem laza erekciómat.

-          Oké! Vegyünk egy hengert, melyen a mérték 270 milliig van ellátva. Egy rugós erőmérőre ráhelyezek egy 30cm³-es aluhengert. Éppen 1 N nagyságú erőt mutat.

-          Tehát mekkora tömeggel rendelkezik e henger Zsoltika? – szakítottam félbe a Zsírozást.

-          Ő... egytized kiló? – kérdezi az oldalról sújtó információ hallatán.

-          Igen… - mondtam unott, b*szódj-meg-Sára-hogy-elmondtad-neki hangon.

A 230-ig terhelt henger epedve várja már, hogy kísérletezzenek vele. A rugóserőmérőn harmonikusan rezgő aluhengert közelítem a tett helyszínére. Szép lassan beleeresztettem a vízbe, éppen addig, hogy megfulladjon. A mérőhengeren a vízszint most 260-at kiabált.

-          Tehát! A merítés előtt 230, utána 260-at mutatott a henger. Közben a rugómérő 0,7 N-on pihen. – alakítom hanggá a kísérletet.

-          Mit jelent ez? – síri csend hatotta át a termet.

-          Azt, hogy a kiszorított víz 30 ml. – vettem át a szót magamtól.

Eldobtam az eszközöket, majd valami krétamaradvány után kutatva a lány szemeibe ütköztem. Szemezve hosszan, vakon tapogatóztam a fiókban. Majd a bambulást megszakította egy stréberkedő leányzó toll utáni figyelmeztetése. Tanár úr! A tábla melletti tartón van!

-          Ó… Köszi! – cseszd meg, gondoltam.

Miközben csikorgattam az információt a pixelekre, éreztem, ahogyan a hátamba vájja tüzes, édi-bédi, baba tekintetét a nyakamtól a fenekemig. Majd libabőr bújt ki testem minden részén. Még ott is!

Hirtelen hátravágtam tekintetem, Ő csak toll rágcsálva, bal szemöldökét az égbe vonva, kerített be édes, apró mosolyával. Asszem’ megint kancás a csaj… Engem akar. B*szki csöngessenek már!

A harmincperces semmittevések betűkké formálása után éreztem a kicsöngő fondorlatos simogatását a farkamon. Égbemagasló szőr –és hajszálak, akár egy dús, finom zene mellékterméke.

-          A házi … - állt meg az osztály, majd – a… most nincs házi! – nem voltam képes gondolkodni.

Néhány értetlenkedő hangfoszlány szaladt szerteszét a padsorokból, a lassan már egyedül tündöklő leányzó mögül. Csodás barna haját lebegtette. Szellője végigcsapott a fantáziámon.

Az utolsó szemtanúszempár magával ragadta az ajtót. Síri csend szállta meg a termet.

-          Lili! – szólítom az édest.

-          Idefáradna egy pöppet’? – majd lebámultam a naplómba.

Periférikusan szűrtem ki kopogó érkezését, kecses karjai suhanását és orcáját simogató fürtjei hintázását.

-          Tanár úr? – szakította meg a fantáziám.

Lassan néztem fel rá. Ott állt, karját összefonva segítette tartani kabátját. Csodás mellei szinte rám vigyorogtak. Nehéz a szemkontaktus.

-          Ezért lecsukhatnak… - tájékoztattam.