Nagy Márk Ádám
Sötét
Föld alatt él, nem nyitott a felszín
felé s mégis levelek kószálnak piszkos padlózatán. Xantofillben izzó játékosok
űznek versenyt, ki tud átlépni a kékruhások burkán. Követve őket alant,
mélyebbre hágunk egy másvilágba. Itt minden tiszta piszok. Vasporban fürdő
padlózat, melyen széttaposva, megszáradva, rákeményedve és elporladva találunk
olyan kikérődzött anyagokat, melyet el sem tudunk képzelni. A környéken
fel-felbukkan egy óra, mely zölden izzva közli velünk a fehér szörnyeteg
hollétét. A magány felemészt. Lépteim visszhangja tör meg szikes fülem dobhártyáján.
Csak a kékruhások adnak némi neszt, a háttérben zúgolódó masinák társaságában. Félelmetes
a sík, oszlopokkal teli pusztaság.
Később a háttérben feltűnik egy
fekete ruhás fazon. Kapucni a fején, zsebre tett kéz, lomhaság jellemzi. Szemem
sarkából figyelem. Nem merek a puttonyba zárt sötétségbe nézni. Elfordulok,
közben egy-egy Bob Marley füttyöt eresztek. Pár másodperc múlva visszatekintek.
A fickó sehol sincs. A szívem felszaladt a torkomba, valahol kétszázon üget.
Szertelesek, egy két szekund és csillapodnak a kedélyek. Közben jobb oldalról
hallom a sínek laza vergődését. Az állott levegő szörfözésbe kezd pirult
orcámon. Egyre közelebb kerül hozzám a vakító, kék fénnyel száguldó párhuzamzefír,
melytől fürtjeim a szememet vagdossák, a kapucnim rámászik a fejemre és a lábam
zacskómba burkolózik.
Felszállás előtt hirtelen zajt
hagyva maga után vágtat be a feketelovag, majd mikor belépek, nem látom sehol. Kitekintek,
testem remeg, lelkem zihál. Szétnézek, ekkor megszólal Szalóczy, majd
visszalépek. Még mindig nem látom.
Lassan
tíz perce ügetünk. Elmélyedtem az olvasásban és kezdek mély álomba szenderülni.
A betűk homályosak, orcámat teljesen bekebelezték a történet lapjai. A könyv
alatt, velem szemben bukkan fel két sötét láb. Megijedek, majd felkapom a fejem
és ott ül előttem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése