Felhajtóerőszak III. - Angyali lángfoszlány

Nagy Márk Ádám

Felhajtóerőszak III.
Angyali lángfoszlány

            A tanáriban ültem. Gondolataim áriájában merengtem, közben vártam, hogy lefőjön a kávém.

            Nem sokkal később már nyakon öntöttem a szokásos három adag barnacukrommal. Felhörpintettem, majd megszólalt a jelzőcsengő. Ügyet sem vetve rá, továbbra is előre bambultam, s vártam, hogy megszólaljon élesben.

Megszólalt.

            Továbbra sem mozdultam. Meredten bámultam ki a fejemből, azon agyalva, mit is tehetnék. Pózt váltva ráhajtottam a fejem a tanári naplómra, majd mikor már kirajzolódott a domború szöveg egy lágy piros árnyékeffekt kíséretében, felkaptam mindent s máris elkezdtem az órát.

*

            ’ Felhajtóerő… - mialatt írtam a táblára, valami gyanús érződött a susmusoló diákok környezetéből. Basszus!

            ’ Ma írjuk a tézét’, igaz? – fordultam, meg majd szem forgatva lerogytam a székbe.

            ’ Hát ma már nem igazán tanár úr! Ha szabad megjegyeznem elkésett, és kevesebb, mint negyvenöt perc alatt nem lehet megírni egy témazárót! – önelégült mosollyal szólt a „kedves” diák.

            ’ Ne izguljatok, ma már nem írunk… - támasztott államon, tompa hanggal közöltem a jó hírt.

Bámultam előre. Őt néztem. Szemrebbenés nélkül vizsgáltam a lányt, aki azt írta: „Vállalom a következményeket.” Őszintén szólva megrémiszt. Mi van, ha be akar csalni?

            ’ Liliána! Velem jönne? – kérdeztem, majd sétaközben intettem a szertár felé. Na, nem azért!

            ’ Mondd, kedves… Mit is akarsz te tőlem? – kétkedve kérdeztem, felvont szemöldökkel.

A lány összefont karral, szégyenlősen merült csodás lábainak vizsgálásába. Egy ideig nem szólt. Nem is nézett rám. Nem sokkal később:

            ’ Vonzónak találom… - még mindig lesütött szemmel.

            ’ Kicsike…, én is… vonzónak találom, de, ugye tudja…- hirtelen váltottam témát, mikor benézett a szomszédteremből Gizi, a kémiatanárnő - hogy a felhajtóerőnek a képlete … - majd az ajtó nyikorgására elfojtottam és üdvözöltem. – Szia, Gizi!

            ’ Te figyu’ Marshall… Nem tudod véletlenül, hogy hol vannak a galvánelemek? – kérdezte Gizi, aki már tíz éve tanít itt, ellenben velem, aki csak kettő éve.

            ’ Ott vannak a G26-os szekrény, F34-es fiókjában… Vigyázz velük, szerintem azok már lejjebb kerültek az F50-esbe. – próbáltam poénkodni.

Gizi villantott egy mosolyt, majd rohant is vissza a terembe, maga mögött hagyva az ajtó bevágódó zaját. Néhány pillanatig álltunk egymással szemben, majd megtörve a kínos pillanatokat betessékeltem.

            ’ Még folytatjuk! – mondtam, mielőtt még kiért volna a szertárból.

            ’ Kedves osztály… mivel nem találtuk meg Liliánával a kísérleteimhez szükséges kellékeket, az óra – de csak közöttünk – elmarad. Nyugodtan foglaljátok el magatokat, készülhettek a fizika tézé’re is, mindegy… - majd levágódtam a székbe, és malmoztam.

Az óra minden egyes kattogását figyeltem, közben mégis bambultam. Valahol egészen másutt jártam. A testem a teremben, de a lelkem nem volt jelen. Repdesett, száguldott ki az ablakon egészen fel a világűrig, majd elernyedt. Széttárt végtagokkal és szárnnyal, lehunyt szemmel, súlytalanul állt be valamilyen messzi bolygókörüli pályára. Néhány évnyi keringés után a gravitációs mező egyik pontján, β szöggyorsulással került egyre közelebb hozzám, és vált hangosabbá egy idegesítő csörgő hang. Szárnyaim felolvadtak, majd a fénynél is gyorsabban zuhantam vissza a székembe, ami egy üres terem szélén állott, egy kívül diákoktól zsibongó folyosóval. De azért még sem volt teljesen üres a terem. Az ajtóban ott állt Lili.

            ’ Te rendes lány vagy… nem akarlak megrontani… – mondtam, mikor már mellém állt.

            ’ De… vonzódom magához… valami van, ami …

            ’ Beindít? – vettem ki a szájából.

            ’ Az… - szégyellte el magát Liliána.

            Kitéptem egy lapot a tanári füzetemből, ráfirkantottam a számom, egy kacsintós fejjel díszítve, majd begyűrtem a lány zsebébe.

            ’ Futás! – és intettem az ajtó felé.