Miklóskor

Miklóskor

         Napsugárfolyam ütközik át függönyömön. Száguldozik a porcsatában, s melegséggel tölti fel, éjszaka kihűlt szobám. Konyhánkból mézeskalács illat somfordál félig kitárt ajtómon át hozzám. A narancs és citrom aromával elegyedő kalácsnak íze járja át ajkaim, s légjárataim. Mélyre tágítom, s töltöm meg finomabbnál finomabb odorral tüdőm teljesét.

Feltámadásra kényszerít a sompolygó pomádéfelhő, s napsugárvetítő képernyőm elé állok.

Édesatyám odakünn lampionokat reptetve készül a télapó érkezésére. A szánkó már a hóban szaggatva, lépéseket csúszkál siblingem alatt.

Visszatekinték ablakomból, majd látok néhány piros pamutcsizmát, melyből apró Miklós csokoládék ékeskednek, s köszöntenek kedves mosolyukkal. Mellettük ékeskedik, a tréfa kedvéért néhány virgács, illetve számtalan gumiszaloncukor.

         A tél nem a kedvencem, a nyomasztó, csípő és hideg miatt, de a finom tényezők máris kedvet adnak e méla szakhoz.

Belépek simogató, szőrös mamuszomba s rajtam alvó pizsamámban lépkedésre készülök.

Fülig ékeskedő mosollyal sasszézom a lépcsőnk közt felaggatott csillogó karácsonyi szalagok közt. Egyik fényesebb, és szebb a másiknál. Valamely pirosan villogó díszinga a december hatodiki hangulatot erősíti meg bennem.

Utam közben egyre erősödik a mézeskalácsillat. Odalent már a 89.5 –ön is egy karácsonyi dal deríti vidámságra a reggeli hangulatot. Zenére forogva repkedtem lépcsőnkön végig, s ritmusra léptem be illatkonyhánkba.

Anyám üdvözélt, megöleltem s adtam egy puszit orcájára. Mikulás kalap ékeskedett rajta, s nevetgéltünk. Ráztunk egyet a reggel fonódó muzsikában, majd lépett be a hideg hózivatarból a ház ura, atyám. Megláttam s eredtem felé vígan lobogó, vörös hajammal, végül estem belé s átkaroltam. Hideg, havas teste meleget árasztott szívembe.

Apró vérem is betért ajtónkon, majd felkaptam, s keringőzésbe váltottunk.

         Anyánk ebédre intett bennünket s ültünk gyertyafényben izzó asztalunk köré. Finomabbnál finomabb étkek vándoroltak elénk. A főfogás, a csirketest pirított bőrrel, megfűszerezve fürdött köretében, s vigyázott a pürére.

Teli szájjal, s némán ebédeltünk. Hagytuk, hogy a dallamok beszéljenek.

         Mindenki végzett s tülkön ülve várta a mézeskalácsot.

Anyánk térített ki hitünkből s keserített el azzal, hogy várnunk kell pár napot, míg megpuhul. Közös „Ó” –zás hangzott el, majd boci szemek pislogtak anyánk felé.

Próbált velünk szót érteni, de nem bírt mohóságunkkal. Ropogott s morzsálódott a kalács fogaink alatt. Vágtuk az orcákat s nevetgéltünk, miközben anyánk gúnyolódott vélünk.

         Mikor befejeztük az étkezést felszaladtam, s kényelembe helyeztem magam. Megtelt gyomorral, félig nyitva tárt lelkem tükrével bambultam előre. Éreztem egyre nehezebbek szemem héjai. Egyre csak csukódott befelé, végül előszedtem jegyem, s elutaztam Álomországba…