A redundáns magyar nyelv

A redundáns magyar nyelv

Bőbeszédűség, felesleges csacsogás, túlzott adatmennyiség, kevés információ és felesleges megnyilvánulások halmozása. Ez a redundancia a köznyelvben, mely a kommunikáció, vagyis az információcsere legalapvetőbb negatív tényezője.

Hányszor zengett ajkain
osztályunk népének
vert padunk foltjain
győzedelmi képek!
Hányszor fáradt ten fiad
szép, lazán keblemre?,
S lettél asztalod miatt
asztalod tollmedre!

Osztályunkból páran,
padra karcoltak vagy hárman,
Néhány pasi csecserészett,
A másik meg heverészett.

A két egymástól tartalmilag eltérő strófarészlet, melyeknek rímképlete is különböző, s mondanivalója megegyező, más érzetet kelt az olvasóban, hiszen szavai, kifejezései, előadásmódja és rímképlete egészen eltérnek egymástól.

Most pedig kérdezem a kedves blogolvasóktól, hogy, melyik a redundáns strófa?

Természetesen rávágjuk, hogy az első, hiszen ezen versrészlet halmozza a szebbnél szebb, jobbról, balról, felülről, s alulról való alaphelyzet megközelítését. Míg az alatta levő, általunk cinikusnak vélt strófarészlet, egyszerűen csak leírja, hogy végül is mi történik az író által megnevezett szituációban. A magyar ember, hajlamos a redundáns közlésre, hiszen eleve a magyar nyelv is egy redundáns nyelv. Tele felesleges kötőszavakkal, idegen kifejezésekkel és halmozott nyelvi elemekkel ellátott, szem-fülnek ingert keltő, gondolatainkat simogató szavakkal.

A következő fizikai definíció, Newton egyes, azaz a tehetetlenség törvényét mutatja be, egy redundáns, általunk pedig szokványos közegben:

Minden test megmarad nyugalomban, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásban, mindaddig, míg más test mozgásállapota ki nem kényszeríti, hogy megváltoztassa.

Egy nem redundáns nyelven, például angolul így szól:

Egy test addig megy ameddig. (Pentz Tamás által)

Tudom hozzászoktunk a redundanciához, sőt néha igényeljük, és ha nem találjuk, hiányoljuk, vagy éppenséggel kritikusszemmel figyeljük a nem redundáns közegben, általunk kakinak nevezett szövegeket. Az elénk tolt középiskolai tankönyvek tömkelege redundáns közegben közli velünk a tudományok, szakmák sajátos tételeit, mondanivalóit és definícióinak magyarázatait.

Gondoljunk csak bele, mennyivel egyszerűbb lenne, hogyha az általunk hívott konyhanyelvvel lennének megfogalmazva a definíciók, tételek s nem idegen-kifejezésekkel, nyakatekert redundáns szavak alá-fölérendelt tematikus rokon értelmű szavaival, s jobban megértenénk azt. És ami a legelőnyösebb lenne a nem redundáns, konyhanyelvközlésben, a papír- és tintaspórolás.

Vagy talán tévedek? Nincs igazam, és lehet, hogy csak én vagyok ilyen igénytelen?