A redundáns magyar nyelv
Bőbeszédűség,
felesleges csacsogás, túlzott adatmennyiség, kevés információ és felesleges
megnyilvánulások halmozása. Ez a redundancia a köznyelvben, mely a
kommunikáció, vagyis az információcsere legalapvetőbb negatív tényezője.
Hányszor
zengett ajkain
osztályunk népének
vert padunk foltjain
győzedelmi képek!
Hányszor fáradt ten fiad
szép, lazán keblemre?,
S lettél asztalod miatt
asztalod tollmedre!
Osztályunkból
páran,
padra karcoltak vagy hárman,
Néhány pasi csecserészett,
A másik meg heverészett.
A két egymástól tartalmilag
eltérő strófarészlet, melyeknek rímképlete is különböző, s mondanivalója megegyező,
más érzetet kelt az olvasóban, hiszen szavai, kifejezései, előadásmódja és
rímképlete egészen eltérnek egymástól.
Most pedig kérdezem a
kedves blogolvasóktól, hogy, melyik a redundáns strófa?
Természetesen
rávágjuk, hogy az első, hiszen ezen versrészlet halmozza a szebbnél szebb,
jobbról, balról, felülről, s alulról való alaphelyzet megközelítését. Míg az
alatta levő, általunk cinikusnak vélt strófarészlet, egyszerűen csak leírja,
hogy végül is mi történik az író által megnevezett szituációban. A magyar ember,
hajlamos a redundáns közlésre, hiszen eleve a magyar nyelv is egy redundáns
nyelv. Tele felesleges kötőszavakkal, idegen kifejezésekkel és halmozott nyelvi
elemekkel ellátott, szem-fülnek ingert keltő, gondolatainkat simogató szavakkal.
A következő fizikai
definíció, Newton egyes, azaz a tehetetlenség törvényét mutatja be, egy
redundáns, általunk pedig szokványos közegben:
Minden
test megmarad nyugalomban, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásban, mindaddig,
míg más test mozgásállapota ki nem kényszeríti, hogy megváltoztassa.
Egy nem redundáns
nyelven, például angolul így szól:
Egy
test addig megy ameddig. (Pentz Tamás által)
Tudom
hozzászoktunk a redundanciához, sőt néha igényeljük, és ha nem találjuk, hiányoljuk,
vagy éppenséggel kritikusszemmel figyeljük a nem redundáns közegben, általunk kakinak
nevezett szövegeket. Az elénk tolt középiskolai tankönyvek tömkelege redundáns
közegben közli velünk a tudományok, szakmák sajátos tételeit, mondanivalóit és
definícióinak magyarázatait.
Gondoljunk csak bele,
mennyivel egyszerűbb lenne, hogyha az általunk hívott konyhanyelvvel lennének
megfogalmazva a definíciók, tételek s nem idegen-kifejezésekkel, nyakatekert
redundáns szavak alá-fölérendelt tematikus rokon értelmű szavaival, s jobban
megértenénk azt. És ami a legelőnyösebb lenne a nem redundáns,
konyhanyelvközlésben, a papír- és tintaspórolás.
Vagy talán tévedek?
Nincs igazam, és lehet, hogy csak én vagyok ilyen igénytelen?