Fabábőr

Fabábőr

Vibráló simogatást kap dobogóm,

Elsőként, remegve állok a dobogón,

De mégis a bronz alatt érzem magam,

Lassan, súlyosan emészt fel agyam.

Bércen állok olykor, mint a lovas,

De terhelve, akár a rossz fogas,

Mert hiába van rajtam nehézfém,

Könnyen vesz rólam tudást a kém.

Sírva áramlok lángoló tengerben,

Úgy érzem, lassan vérben szendergek.

Hiába van hő verő kabát rajtam,

Agyam lassan szertefoszlatja majdan.

Azt adom át, szeretem a színpadot,

Pedig ezrek előtt, veszem a kabátot,

S kritikák elől tovaszállok,

Betakarózom, mélyre hágok.

Úgy mutatom, nem kell senki sem,

Bátornak, erősnek, de ez nem így van mégsem.

Mert szükségem van Te Rád!

S tudom, Veled a sors keze megáld.