Felhajtóerőszak VI. - Deformáció

Nagy Márk Ádám

Felhajtóerőszak VI.

Deformáció

Abban a pillanatban rugaszkodtam el a tanári bástyámtól, ahogy betipegett az anyuka, majd vállára támasztva karomat, kikísértem.

’Hölgyem! Marshall vagyok, az osztály – kissé elnevettem magam – legféltettebb fizikatanára.

’Bocsánat, hogy megkérdezem, de az ön lánya ott be… - majd vigyorogva bólogatott Leventessy kisasszony - … értem. Ez jó, tehát akkor azt is vágja, hogy nem igazán lehet… szóval maga az anyuka, és hozzátartozó… - kerestem a szavakat – nem taníthatja.

’De kérem, uram. Isten őrizz, hogy én tanítsam a lányomat! Elég napi tíz… tizenegy órában elviselni… - elnevette magát a kedves – ne értsen félre, én szeretem őt, de most gondoljon bele a helyzetbe! … Napi tíz plusz még mit tudjam én’ hány óra? Na, nem! – nyújtotta el a középső magas magánhangzót.

’Ó! – könnyebbültem meg – Én… bocsánat, hogy így magára támadtam. Öröm tanítani a lányát! Csak féltem a pozícióm. – bután, a lábamat nézegetve elnevettem magam.

’Ne aggódjon. Taníthatja egészen az érettségiig. – kuncogott végül.

’Egyébként mesélt Önről… - néhány hallgatag szekundom után feltámadott.

’E-e-egészen pontosan… szabad megkérdeznem, hogy mit? – ijedtem meg, majd hazudtam – tudja, kicsit pletykás vagyok. Meg aztán’ rólam van szó.

’Aj! Nem hinném, hogy ez helyénvaló… Mégiscsak a lányom, és nem akarok róla… szóval… igazából nem ő maga mondta.

’Hát, akkor? – nem értettem már semmit.

’Kinyitottam végül is papírra vetett elméjének összes gondolatát…

Baszki. Na, ne!

Hirtelen köhintettem egyet, a végét megspékelve néhány oktávval a magasba.

’Ó, igen? Gondolom, utál… minden rossznak leír, nem tetszését fejezi ki a tantárgyam iránt… persze-persze ezt már tudom, megszoktam. De nem haragszom meg érte, borítsunk fátyla…

’Nem erről van szó. Azt hiszem… - habozott s közben talpával próbálta lejjebb toporogni a föld szintjét – bírja magát…

’Ó… na, ez remek. Oké, király. Szerintem inkább jobb lesz, ha most visszamegyünk, úgy is tézé’ van meg egyéb… - szakított félbe ismét.

’Kicsit talán több annál… - szégyenkezésből hamar váltott mérges, dühhel teli remegéssel megspékelt fenyegető stílusba – Ugye tudja, hogy felfogom jelenteni? Maga perverz, pedofil… - közben már a nyelvét fogai rugdosták idegességében – Undorító féreg!

Az utolsó szó kimondásával teljes erejéből, két kézzel lökött neki a terem ajtajának, majd bokszerként érzett kézközépcsontjait, üvöltő torkával belemélyítette arcom egészen az ajtó érdes bordázatú fafelületéig…

Felhajtóerőszak V. - Leventessy

Nagy Márk Ádám

Felhajtóerőszak V.

Leventessy

Minden lepergett előttem. A munkahelyem vége napja, azutáni létem sorsa. Agyam előrevetített mindent s mindezt a dühroham felém eső hullámcsapásaiból, ami az igazgató nyálcsorgató ajkai közül szakadt rám tíz perce.

’Uram! – szólítottam alázatosan.

’Igen! Már vártam. Nos, tanár úr… - kezdte számomra félelmetesen az igazgató.

’Ugye tudja, hogy amit tett az több mint bűn. Undorító mocskos dolog, amit itt, ebben a híres, elit iskolában művelt! Felháborító maga állat! Maga pedofil bunkó! – minden egyes mondatával egyre emelkedett ki székéből.

’Uram, én. Én, nem tettem semmit. Nem vagyok bű… - szakított félbe a főnök.

’Le*zarom ba***a meg! Ha híre folyik nem csak, hogy kirúgom magát innét, de az iskolának is befellegzik. Hogy lehet ekkora felelőtlen? Ilyen meggondolatlan… - tört ki maradék apró nyugalmából.

’Mentségemre szóljon én hozzá … én … még csak hozzá se nyúltam.

’És nem is akart volna? Később sem? – sherlockizált Artúr.

’Nem! Isten mentsen! Esküszöm!

’Bizonyára erről árulkodik ez a papír fecni is.

Artúr elém tolta, üveglappal fedett asztalára azt a cetlit, amit a tanári füzetemből téptem ki, díszítve a számommal és egy mosolygós emotikonnal. (Korábban ezt adtam oda Lilinek.)

Hirtelen elakadt a lélegzetem, köpni-nyelni, de gondolkodni sem tudtam.

’Nos? – folytatta – Hallgatom.

’Aa..a.aaz a helyzet, hogy-gy-gy… nem is tudom mit mondhatnék… - dadogtam.

’Ki van rúgva!!! Húzzon innét az irodámból, de még a ki*seszett iskolából is! Se*gfej! – közben mindent lesöpört asztaláról.

Végül odaértem az iroda elé. Elhessegettem minden, az imént látott negatív gondolataimat, majd alázatosan kopogtattam.

’Marshall! Már vártam! Kérem, foglaljon helyet! – mutatott a kényelmes fotel felé.

’Uram! – köszöntem.

’Tudja Marshall… Van egy rossz hírem. Nem tudom eldönteni, hogy kinek rossz hír… az iskolának, vagy csak magának… Szóval…

Minden rosszra felkészültem, ami csak létezhet a világon.

’Szóval én nagyon bírom magát, de jött egy új fizikatanár az iskolába. – nézett maga elé, kerülve a tekintetem.

Minden teher, minden félelem, minden negatívum és minden rossz a másodperc tört és annak vert része alatt zúdult le és szabadult meg agyam, elmém és testem minden porcikájáról.

’Hát ez remek! – kiáltottam fel örömömben.

Artúr pislogott, mint Rozi a moziban, halas szatyorral, és néhány perc múlva megszólalt.

’Szóval… ez hír van most. Csökkentett fizikaóraszámban lennél, de ne aggódj, mert az informatikatanár lelécelt, így –mivel infós is vagy – megkapnád azokat az órákat. Én csak azért sajnálom, mert te igazán jó tanár vagy. Jó pedagógus. A legjobb. Az új szöszit nem ismerem, de azt tudom, hogy Leventessy Máriának hívják. Ha ez… jelent neked valamit. – mosolygott rám.

’Leventessy mi??? – tört ki belőlem a felismerés – Van egy Leventessy az iskolában.

’A kiscsaj, Leventessy Liliána. Őneki lenne az anyja? – kérdeztem felháborodva.

’Igen, igen, ez lett volna még egy rossz hír, de ez inkább a leányzó számára.

’És, amiben tanítok osztályt, ahol Liliána is tanul… azt … de hát azt nem kaphatja, hát anyuka nem taníthat… - reménykedtem.

’Nem! Természetesen nem kapja meg, de nálad és pont abban az osztályban lesz kistanár. Csak megfigyelő. Üldögél hátul, aztán jegyzetelget, vagy rajzolgat…

’Mistanár??? – förmedtem lassan Artúrra. – Artúr ne szo… ne szívass bakker’ most van tanári végzettsége vagy nincs? És ha nincs is, akkor nem lehetne valamelyik másik osztályban kis tanárkodni?

’Marshall… ne húzd fel magad, én tudom, hogy ez bánt téged, ráadásul anyu és lánya, de ez van. Oda osztottuk be.

’Remek. – csaptam be magam mögött az ajtót, majd a hangzavar hatására fel is riadtam.

Kisminutum alatt szakadtam ki alkarom csodás párnát nyújtó szakmájából, majd pásztáztam végig a Felhajtóerő témakörből dolgozatot író osztályon. Mindenki abban a másodpercben szabadult meg papíralapú elméjétől, vagy szebben mondva memória-kiegészítőjétől (ezt a szót anyukámtól vettem kölcsön).

Csak álom volt. Negatív, pocsék gondolatok undorító elegyből álló álom. Huh… Könnyebbültem meg vagy száz kilóval. Fölnéztem a plafonra, majd imát mondtam vagy két és félmilliárd fényévnyire magam fölé.

Pár tízperccel később pedig egy nem számított alak topogott be a terem kopottas ajtaján átvergődve.

’Jó napot kívánok! Én Leventessy Mária vagyok a kistanár és most küldtek fel engem, hogy ügyeljek az osztályra. Jó helyen járok?

Az biztos… - tört ki belőlem a lelkesedés gondolataim szegény hálójából.