Anyukámról
Elődöm keserves
óráiban keltem életre,
Sötét burokból,
fehérfény felé.
Mikor felkeltem,
anyám megfogadta egy életre:
Támogat és kísér a jó
út felé.
Egy
szívből, kettőt,
Egy tüdőnek dupláját,
Egy lélekből, kettőt,
Egy életnek dupláját.
Ez
az, amit ő, az én vénem teremtett.
Három fájdalmas
trimeszterbe kerültem.
Értem minden bajt,
fájdalmat eltemetett,
Én
voltam a minden, de végül ezt mondta: kimerültem.
Nem csoda, hisz minden éjjel égtem.
Voltam
árvíz, voltam tűzhányó.
Anyám
a Föld, anyám a tűzoltó.
Az időmben is volt már objektív mi megállított,
Mi
bezárt egy keretbe, életnek végéig.
Sokszor
lennék inkább az, és élnék ott.
Míg
talán csak el nem porladok.
