Fűcsomóról fűcsomóba kapaszkodok s lassan vágtázom halványzöld, éles fűszálakkal tarkított képzett dombomon. A táj idilli, képzeletbeli s ismeretlen utakat rejt. Elérhetetlen vágyálmok, szerepek, szakmák és fényűző jövőképek. Alacsony, apró, icipici - még csak nem is meredek, ha belátjuk egyenes - dombocskának döntöttem magam. Mégis hatalmas, ereket duzzasztó erővel kapaszkodtam a tenyeremtől izzadt fűszálakba. Hatalmas sírásba kezdtem. Igenis célom s vágyam és minden akaratom felsétálni - vagyis szenvedni és ríni - a dombocska közepére s ott a tetején elfoglalni személyes trónom. Belehuppanni, elernyedni s tanítani. Bizony. Egy szakma, mely egyelőre álom, s úgy remélem megtalálom. Persze, ha nem ez lesz a vége s nem krétával a kezemben fonnyad meg lelkesedésem az ezért kapott zsebpénzemmel a szakadt farzsebemben, akkor sem fogok panaszkodni. De mitől oly fényes és izgató? Mitől oly kegyes és mulattató? Talán egy színes motorháztető melynek számtalanszor ütközik egy méh. Akkor ez a méh lennék én. De talán egyszer megunom. Odébb szállok s ha mázlim van egy virágra találok. Melyen szállást kapok s porozhatok. De csak zuhanok, esek, széttárt karokkal s lábakkal a lábához csapódok. A domb melynek cipője sáros és koszos, disznó képében fürdőzöm benne. Röfögök s röhögök magamon, mert felnézek, felnézek s látom, hogy egy gyermek térdéről is zuhanhattam volna. Ha hangya lennék talán sok, és sokk ér... Bár ez inkább röhejes. Kisírt, vörös szememmel ültem tétlen s idétlen tekintettel. És mikor megláttam szívemnek kedves hegyem, futásnak eredtem mialatt levetkőztem macis felsőm, huszonhatos kis cipőm, s csokival szétkent partedlim, illetve kezemből kiejtettem tejesüvegem. Széttárt karokkal szaladtam szürke, kavicsos felnőttem felé s kapaszkodtam meg benne.
2015 januarjaban
