Nagy Márk Ádám
Zefírfosztott szerelem
Barna haját tapintom, fésűvel
szántom fel. Kellemes odora kering, mely megszédít.
Int, hogy üljek le. Sietek, nehogy elillanjon
az idill. Mögé helyezem székem, majd helyet foglalok. Tükörben figyelem szemeit,
melyek magával ragadnak s megigéznek. Apró mosolyát villantja, ettől szívem
hevesebben ver. A háttérben a hangok tompulnak, a belső szimfóniánk értéke veszi
át az uralmat. Szívünk együtt dobban, a két különb egyé lett már. Óránkban az
elemnek ütött az órája. Nem tud kattanni többé. Nincs és nem is lesz folytatás!
Megrekedtünk. Most egy fénykép vagyunk rólunk. A tükör, mely lelkünk tükrét továbbítja
nekünk, ragyog. Fényben s boldogságban fürdik, mert van, ki éltesse. Nem akarok
elmenni! Nem akarom itt hagyni! Szerelmes lettem, és ha törni akar, akkor is,
ha kell ragasztok, mert megőrülök, ha nem láthatom!
Hullámfürtjei
a lengeszélben fürödve simogatják arcom. Nem szereti, ha fúj, ezért megkér
vasaljam ki édes haját. Zefírjétől háborgó tengerét két tűz közé szorítom, a pokol
simítja, nyugtatja meg. Pár húzás, egy –két csípés, rúgás és nyugodtabb már.
Elfogyott
a lángéltető, megpihen a sátán, hogy elvégezte munkáját. A pokol tüze nyugodva
száll asztalunkra. Az idill hág és kerül fel, újra látom Liliom arcát.
Megint
tó és megpihen, csak lenge zefír lengedez…
Budapest, 2013. október 31.
