szelf-portré #2 - VÉLEMÉNYEM

2026. szeptember 7.

Mondj valamit, ami jó volt ma.

Büszke vagyok magamra. Igazán úgy érzem, hogy túlszárnyalom magamat. Még mindig tart a náthám, de ma elvittem a kisfiamat csoportos korafejlesztésre, majd a bölcsődébe. Mindezek után természetesen (mármint másnak biztosan az) elmentem dolgozni is.

Gondolod, mindenkinek az?

Sokaknak igen. Akik engem körbevesznek, ők mindig azzal nyaggatnak, hogy betegen is dolgozni kell. Ne nyavalyogjak és bírni kell. Még talán a munkatársak is. Illetőleg látom rajtuk, hogy törött lábbal, és náthásan, esetleg lázasan is bejönnek.

Neked mi lenne a normális?

Őszintén? Aki beteg, az maradjon otthon. Ne fertőzze össze a többieket. Pihenjen és talán hamarabb gyógyul és mehet is vissza dolgozni. Értem én, hogy táppénz és kevesebb lesz a fizetés, de az az én bajom.

És most ki miatt viselkedsz másként?

Tulajdonképpen magam miatt. Azt hiszem igen. Ki akartam próbálni ezt az énemet is. És meg kell valljam egy ici-picit élvezem is. Nehézkes így lenni, dolgozni, jönni-menni... De ez a kis tompaság jólesik, amely ködként száll az agyam köré. Sőt! Így jobban megélem a napokat, az aznapi teendőket, és a pillanatokat a fiammal és a feleségemmel.

Történt valami érdekes még?

Ami azt illeti igen. Lehet, hogy a betegség tompasága okozta, de ma konfliktusba kevertem saját magamat. Pedig nagyon-nagyon ritkán teszem csak ezt. Valami zavart és azt megemlítettem két kolléganőmnek. Mondanom sem kell, hogy rögtön megtámadva érezték magukat, és szerintük én láttam rosszul a dolgokat. De hát úgy érzem, hogy erről szól a konfliktus.

Örülsz, hogy kiadhattad magadból?

Igen. Nem szándékos volt. Olyan, mintha nem is én irányítottam volna magam. Mintha egy joystickkal és szócsővel valaki távolról beszélt volna belőlem. De tudod, mit? Én nem bánom. Amiért felszólaltam, abban igazamat lelem. Szerintem ők többet éreztek ebből a vitából..., de ez már viszont tényleg nem az én gondom.

Akkor ez egy nagyon mozgalmas és tanulságos nap volt. Köszönöm neked a mait, Márk.

Én is köszönöm. 

szelf-portré #1 - ELFOGADÁS

2026. szeptember 5.

Miért volt érdemes felkelni Márk?

Azért volt érdemes felkelni, mert több dologban is megtudtam mutatni képességeimet annak ellenére, hogy egy picit megfájdult a torkom, és bedugult az orrom reggelre.

Máskor ilyenkor már a pánik és a rettegés fogott el.

Most már nem fog el a pánik?

Ezt azért nem mondanám. Talán úgy fogalmaznék, hogy most jobban tudom kezelni. Próbálok különféle hitrendszert kitalálni annak érdekében, hogy miért kell hogy fájjon.

Miben tudtad megmutatni a képességeidet?

Annak ellenére, hogy kapar a torkom, és bevan dugulva az orrom, beültem a volán mögé, és mind a gyermekemet, a feleségemet és az anyósomat is bevittem Pestre, vagyis haza.

Persze ez nem azt jelenti, hogy máskor nem vittem volna be. Inkább azt, hogy most nyugodtabb voltam.

Ez mindenképpen fejlődés. Történt még valami?

Most volt a pozsonyi piknik, amire invitált a családom, de lemondtam. Pontosabban nemet mondtam rá. Ez nekem azért különösen fontos, mert én nagyon nehezen mondok nemet. Elfog a lelkiismeret-furdalás.

De, most úgy éreztem muszáj vagyok magam mellett kiállni és pihenni.

És végső soron a világ sem dőlt össze, hogy nem mentem el erre a bizonyos programra.

Képességeid említetted. Van még valamilyen?

Az a bizonyos hitrendszer. Egyelőre még csak gyakorlom, de úgy érzem valamivel barátságosabban tudom megközelíteni azt, hogyha fáj valami, vagy ha épp beteg vagyok.

Annak okán, hogy elkezdtem súlyzózni megtapasztaltam fájdalmat, aztán pedig a pihenés általi fejlődést és növekedést.

Az ütött szöget a fejembe, hogy miért ne lehetne átültetni hasonlóan ezt a megfázáshoz, vagy akár egy sima derékfájáshoz is.

Aztán eszembe jutott, hogy állhatok hozzá úgy is hogy a testem ilyenkor küzd. És nem azert fáj, mert rosszat akar; hanem ellenkezőleg.

Korábban, hogyan láttad?

Most részletezzem?

Nagy vonalakban is jó.

Mint említettem pánik és rettegés. Sokszor sírás és félelem, hogy mi lesz, ha nem gyógyulok meg? Miért kell ennek így lennie? Mi rosszat tettem? Hol van az anyám, és miért nem vigyáz rám? És, ha már az anyám nincs itt, miért nem gondoskodik jobban a feleségem?

Szóval az állandó kérdések, és aggodalmak.

És hogy néz ki most egy ilyen állapot?

Próbálom megélni. Elfogadni. És nem másban keresni a támaszt. Nem azért, mert nem számíthatok senkire... Inkább próbálok egyedül erősebb lenni. Talán egyúttal elfogadni azt is, hogy ez mind mind Isten terve.

Márk. Köszönöm a mai interjút.

Szívesen, máskor is.