Miklóskor
Napsugárfolyam
ütközik át függönyömön. Száguldozik a porcsatában, s melegséggel tölti fel,
éjszaka kihűlt szobám. Konyhánkból mézeskalács illat somfordál félig kitárt
ajtómon át hozzám. A narancs és citrom aromával elegyedő kalácsnak íze járja át
ajkaim, s légjárataim. Mélyre tágítom, s töltöm meg finomabbnál finomabb odorral
tüdőm teljesét.
Feltámadásra kényszerít a sompolygó pomádéfelhő,
s napsugárvetítő képernyőm elé állok.
Édesatyám odakünn lampionokat reptetve készül
a télapó érkezésére. A szánkó már a hóban szaggatva, lépéseket csúszkál siblingem alatt.
Visszatekinték ablakomból, majd látok néhány piros
pamutcsizmát, melyből apró Miklós csokoládék ékeskednek, s köszöntenek kedves
mosolyukkal. Mellettük ékeskedik, a tréfa kedvéért néhány virgács, illetve
számtalan gumiszaloncukor.
A
tél nem a kedvencem, a nyomasztó, csípő és hideg miatt, de a finom tényezők máris
kedvet adnak e méla szakhoz.
Belépek simogató, szőrös mamuszomba s rajtam alvó
pizsamámban lépkedésre készülök.
Fülig ékeskedő mosollyal sasszézom a lépcsőnk
közt felaggatott csillogó karácsonyi szalagok közt. Egyik fényesebb, és szebb a
másiknál. Valamely pirosan villogó díszinga a december hatodiki hangulatot
erősíti meg bennem.
Utam közben egyre erősödik a mézeskalácsillat.
Odalent már a 89.5 –ön is egy karácsonyi dal deríti vidámságra a reggeli
hangulatot. Zenére forogva repkedtem lépcsőnkön végig, s ritmusra léptem be illatkonyhánkba.
Anyám üdvözélt, megöleltem s adtam egy puszit
orcájára. Mikulás kalap ékeskedett rajta, s nevetgéltünk. Ráztunk egyet a
reggel fonódó muzsikában, majd lépett be a hideg hózivatarból a ház ura, atyám.
Megláttam s eredtem felé vígan lobogó, vörös hajammal, végül estem belé s
átkaroltam. Hideg, havas teste meleget árasztott szívembe.
Apró vérem
is betért ajtónkon, majd felkaptam, s keringőzésbe váltottunk.
Anyánk
ebédre intett bennünket s ültünk gyertyafényben izzó asztalunk köré. Finomabbnál
finomabb étkek vándoroltak elénk. A főfogás, a csirketest pirított bőrrel,
megfűszerezve fürdött köretében, s vigyázott a pürére.
Teli szájjal, s némán ebédeltünk. Hagytuk,
hogy a dallamok beszéljenek.
Mindenki
végzett s tülkön ülve várta a mézeskalácsot.
Anyánk térített ki hitünkből s keserített el
azzal, hogy várnunk kell pár napot, míg megpuhul. Közös „Ó” –zás hangzott el, majd boci szemek pislogtak anyánk felé.
Próbált velünk szót érteni, de nem bírt
mohóságunkkal. Ropogott s morzsálódott a kalács fogaink alatt. Vágtuk az orcákat
s nevetgéltünk, miközben anyánk gúnyolódott vélünk.
Mikor
befejeztük az étkezést felszaladtam, s kényelembe helyeztem magam. Megtelt
gyomorral, félig nyitva tárt lelkem tükrével bambultam előre. Éreztem egyre
nehezebbek szemem héjai. Egyre csak csukódott befelé, végül előszedtem jegyem,
s elutaztam Álomországba…
