Vágyálom

Fűcsomóról fűcsomóba kapaszkodok s lassan vágtázom halványzöld, éles fűszálakkal tarkított képzett dombomon. A táj idilli, képzeletbeli s ismeretlen utakat rejt. Elérhetetlen vágyálmok, szerepek, szakmák és fényűző jövőképek. Alacsony, apró, icipici - még csak nem is meredek, ha belátjuk egyenes - dombocskának döntöttem magam. Mégis hatalmas, ereket duzzasztó erővel kapaszkodtam a tenyeremtől izzadt fűszálakba. Hatalmas sírásba kezdtem. Igenis célom s vágyam és minden akaratom felsétálni - vagyis szenvedni és ríni - a dombocska közepére s ott a tetején elfoglalni személyes trónom. Belehuppanni, elernyedni s tanítani. Bizony. Egy szakma, mely egyelőre álom, s úgy remélem megtalálom. Persze, ha nem ez lesz a vége s nem krétával a kezemben fonnyad meg lelkesedésem az ezért kapott zsebpénzemmel a szakadt farzsebemben, akkor sem fogok panaszkodni. De mitől oly fényes és izgató? Mitől oly kegyes és mulattató? Talán egy színes motorháztető melynek számtalanszor ütközik egy méh. Akkor ez a méh lennék én. De talán egyszer megunom. Odébb szállok s ha mázlim van egy virágra találok. Melyen szállást kapok s porozhatok. De csak zuhanok, esek, széttárt karokkal s lábakkal a lábához csapódok. A domb melynek cipője sáros és koszos, disznó képében fürdőzöm benne. Röfögök s röhögök magamon, mert felnézek, felnézek s látom, hogy egy gyermek térdéről is zuhanhattam volna. Ha hangya lennék talán sok, és sokk ér... Bár ez inkább röhejes. Kisírt, vörös szememmel ültem tétlen s idétlen tekintettel. És mikor megláttam szívemnek kedves hegyem, futásnak eredtem mialatt levetkőztem macis felsőm, huszonhatos kis cipőm, s csokival szétkent partedlim, illetve kezemből kiejtettem tejesüvegem. Széttárt karokkal szaladtam szürke, kavicsos felnőttem felé s kapaszkodtam meg benne.

2015 januarjaban

L'élek

Lélek vagyok. Vándorlok.

Testet keresek, az enyém…

                         Az enyém?

Mintha egy pohárba egy üveget zsúfolnék.

Testet keresek, az enyém…

                         Az enyém?

Lélek vagyok s vándorlok.

A testem keresem. Az enyém…

                               Az enyém?

Sahogy ő mondta „Én maradok:

magam számára börtön”.

Testem (már) nem keresem, mert az enyém…

                                                      Az enyém!

Anyátlan

Kicsik és nagyok...

Sántha Ferenc:

Kicsik és nagyok

Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél.

A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.

A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.

– Csak beszélsz összevissza!…

Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.

– Most az asztalt… – mondta a kislány.

– Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…

Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.

– Menj, és kösd meg a kutyát!

A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.

– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.

– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!…

– Kész? – kérdezte a fiú.

– Megyek már, megyek…

A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…

Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát.

Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.

– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…

Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.

– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet!

A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.

– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.

– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.

– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!…

– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.

– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!

– Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.

– Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé.

A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.

– Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!…

A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.

– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!

– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.

A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.

– Megint a szekrényen jössz be…

A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…

– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.

– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…

– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…

– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…

– Mars!…

– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen.

Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.

– Most akard levenni a kabátomat…

Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.

– Gyere, feküdj le…

– Feküdjek le, mi?…

– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!

Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.

– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…

A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.

– Hagyj engem, hagyj engem…

– Fogd be a szád…

– Hagyj engem, hagyj engem…

A fiú odatámolygott hozzá.

– Elhallgatsz végre?…

Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.

– A hajamat kell fogni – suttogta.

– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.

– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?

Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.

– Eressz! – kiáltotta.

A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.

A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna.

– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.

A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.

– Bestia…

A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.

– A gyermek!

A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.

A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.

– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…

A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét.

A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.

– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.

I B S

"Irritábilis bélszindróma" -
A fehér köpenyes ezt így mondta.
Kemény a világ, szögesdrót...
napról napra mélyebb, véresb, még több fót.
Hasító félelem, a pánik
hasam valami fényesebbre vágyik...

Névnapomra

Tizennyolc éves lettem én,
Nem csoda e költemény
csecse
becse

jutalék mellyel meglepem
e büdös menzás szegleten
Magam
Magam?

Tizennyolc évem elszelt
s még heti kettő sosem telt
ötös
ötös

Lehetnék én oktató
s nem ily filctoll koptató
szédítő
építő

De nem leszek, mert
kedvemet
Elvette az iskola
fura
ura

Intelme gyorsan, nyersen ért
A mocskos, aljas célomért
a hont
kivont

Példáival óvta ellenem
S elém rakja füzetem
nevét
s belét

„Ön, amíg e-napló él,
nem lesz tanár, nem remél!” –
majd még gügyög
s gagyog

Ha örül kedves Tarka úr
hogy költőnk nem fizikát tanúl,
manipuláció
a gravitáció

Én egész népemet fogom
nem közép, s egyetemi fokon
taszí-
tani!

Ihletmény József Attila Születésnapomra c. verséből

Mert minek izgulni...

Mert minek izgulni…

Mert minek izgulni, ha a sors írja,

Hogy ezt s azt a szervezete bírja,

s, hogy mi s ki lesz majd, ha fölnő?

Építész, tanár, vágó vagy költő.

Persze mondd azt egy rózsának,

hogy „légy rozmaring Márkocskának

a kedvéért” s szagod legyen a gödör,

vagy egy friss tyúktojással teli vödör.

Tehát nem oly’ egyszerű az nyugodtság,

mert sokkal jobb s tán gyógyír rá a bolondság,

mely, ha jön s betör, olyan az, mint hatökör.

Ha akarod, ha nem, jön az azt betör.

Légy inkább buta s lelki szegény,

egy késsel, kolbásszal kent nádlegény.

Tanulj s közben ökörködj és csókolj,

szerelmeskedj, a szívednek szurkolj s bókolj.

                                                                                                   Budapest,

                                                                                         2015. január 11.

                                                                  éreccségi előtt három csúnya hónappal

Eszeny Színháza

Eszeny Színháza

Fehér, kicsit kopottas ingben ültem egy padon. Bambán, a semmibe meredve kerestem megvilágosodást az előttem sötét színekben pompázó gyermekekben. Sokszor jutok arra a pontra, amikor mindent elfeledve elhajítom mindennapjaim s a semmiről, de mégis az életemről gondolkodom. Valami csodát várok, egy hangot, egy látványt, egy érzést, egy érintést, egy pofont, egy ölelést, vagy egy színházat, melyben a színpadról egy színész felém kiabálva térít a helyes útra. Már most pontosan tudni, hogy a színház metafora, jól szimbolizálja kérésem s várakozásom hiábavalóságát, hiszen mindannyian tudjuk, hogy az élet egy színésze sem fog lehajolni alábblévőihez, felkarolni és valamely szebb, kifinomult világba helyezni őt.

Attól még várom. Ott ülök, csillogó szemekkel és szuggerálva pofozgatom a hölgyet, vegyen már észre, rángasson ki innét’ és magáévá téve tegyen csodát, tegyen boldoggá, helyezzen színészi magaslatra. Persze elég lenne a kisujja, ha csak int vele, merre menjek, de rám se hederint.

Még csak a pupilláink mögött rejlő apró, icipici sárgafoltunk sem találkozik. Teljesen eltekint mellettem. Természetesen nem ülhetek egész életemben egy színházteremben, még elfogy a pénzem a sok jegyvásárlás miatt. Az jutott eszembe, mi lenne, ha felállanék, odasétálnék Eszeny híres viselőjéhez és én magam kérném arra, rúgjon ki a székből és tegyen életté.

Ehhez persze nagy bátorság kéne, és az izgulás mely sodor, fonnyaszt és fejtetőmön gubbaszt, gátat ver, akadályt teremt köztem és Eszeny között.

Kérdem én Magamtól, ha nincs hát se Bátor, se Eszeny, mi lesz vélem, hát mi ez a szégyen? Mert, hát Eszeny nem jön Énhozzám, Bátor pedig nem is ismer, még a nevemet se tudja, ezt kérdezné: Ki az, Mák? Vagy jól mondom, Már?

Szoktam még vizslatni az ülések között azt, aki majd jó haverként felsegít Eszenyhez, vagy bemutat Bátornak és többi társának, de egyelőre csak olyat ismerek, kinek az előadás közben fontosabb a hidraulikus szimpad felépítése és mechanikája.

Ez a tábor, valahol a bal felső páholy. Egész eddig ott koptattam faszékemet, számoltam, belebújtam… próbáltam belebújni a számokba, de időnként érdekesebbnek találtam a jobb oldal fényes, pompázatos, a színdarabba mélyült megigéző tekintetét, és azok káprázatos életét. Szultánt, akit mint mondottam csak a Hidra Ulrika érdekelt, átpártolva jobbra, ott hagytam.

Most már jobbról szemlélem a színdarabot, innen próbálok kiáltani a parkettre, de úgy érzem talán még szorultabb lett a helyzet, mint bal fent volt anno. Középre már nem mehetek, hiszen a nép, a nagyközönség hogy nézne rám? Kiröhögnének és meglenne a véleményük. Azt mondanák: Nem bír a fenekével. Pedig mennyiszer próbáltam az előttem ülő támlája mögé elbújni, mint ahogy azt páran csinálják is körülöttem. De mindig az érdekesnek tűnő hangzavarok miatt ki-ki kukkantottam, betekintést akartam az Életbe. Persze ekkor mindig leizzadtam és remegve visszabújtam megszokott kis palástom legszebb legaljára.

Sokat gondolkodom tényleg azon, milyen lenne először nem Eszenyhez rohanni Bátorság nélkül és ott remegve összeesni, hanem felcsípném legbájosabb mosolyommal előtte Bátort, majd utána lépnék feljebb, feljebb és feljebb az Élet Színpadára.

Majd töprengésemet megszakította egy kedves mosolyú, barna hajú, barna szemű hölgyemény és kezemnél fogva elrángatott a sötétruhás gyermekektől és elmesélte, hogy ő ismeri Bátort, és épp Eszenynél tanul.

Lapozgatok,

körmölök,

csörtetek,

futok, rohanok, olvasok, tanulok,

időnként életembe bambulok,

de nincs sok idő,

nincs rá sok idő, mert

lapozgatok,

körmölök,

csörtetek

futok, rohanok, olvasok s tanulok.

Csinálom,

készítem,

írom,

pótolom, újra megtanulom, végig ülöm,

mindig keverve mást csinálok,

de nincs sok idő,

nincs rá sok idő, mert

csinálom,

készítem,

írom,

pótolom, újra megtanulom s végig ülöm.

Hiányzik,

rá gondolok,

állandóan vele vagyok,

de csak a szívemben, fejemben, agyamban,

időnként összefutunk, csókolózunk,

de nincs sok idő,

nincs rá sok idő, mert

lapozgat,

körmöl,

csörtet,

fut, rohan, olvas és tanul.

Gondolkodom,

tervezek,

előrébb járok,

mindentől félek, aggódom, szomorkodom

időnként ábrándozom, jóról s még jobbról,

de nincs sok idő,

nincs rá sok idő, mert

gondolkozom,

tervezek,

előrébb járok

mindentől félek, aggódom s szomorkodom.

Félek,

aggódom,

állandóan vele álmodom,

minden percben rá vágyom, sajnálom,

időnként tanulok és figyelek arra is,

de nincs sok idő,

nincs rá sok idő, mert

félek,

aggódom,

állandóan vele álmodom

minden percben rá vágyom és sajnálom.

Tehát abban a néhány percben, melyet hagy fejem:

lapozgatok,

körmölök,

csörtetek,

futok, rohanok, olvasok, tanulok,

időnként életembe bambulok,

de nincs sok idő,

nincs rá sok idő, mert

lapozgatok,

körmölök,

csörtetek

futok, rohanok, olvasok s tanulok.

Ha zsupsz' behuppanok

Vékony dereka termő talajú völgyként vonalzódik melyen finom, puha ruha folyóként danol. A dombság, melyből rögtön kettő pihen, rajta, de inkább köztök triangulum feszeng. Tovább haladva hamvas, fehér, puha bőrén ismét domb mely velem szembe kong, s bu felejtő nótát mond. Vonzó külseje égető szerelemmel kényszerít a mélybe, melytől májvaszín görcsöt kap szemem, szám s micsodám. De ha zsupsz' behuppanok, földrengésbe kezd szép Szigetem, rajta Völgyem, Dombjaim s dobogó Láva kőzetem. Azt pedig nem akarhatom, így várom, míg magától nem válik képlékeny rétege, nyitott lelke tükrévé.

Hogyan rohanj a veszTEDbe, személyes könyvismertető

Seth MacFarlane

Hogyan rohanj a veszTEDbe
könyvismertető

A könyv borítója

Seth Woodbury MacFarlane Emmy-díjas amerikai rajzfilmkészítő, író, színész és szinkronszínész.

Seth Woodbury MacFarlane

A híres figura neve számos általunk ismert animációs sorozatfilmhez köthető, mint például Johnny Bravo, Boci és Pipi, Én vagyok Menyus, a Dexter laboratóriuma, illetve a közkedvelt, szarkasztikus, gúnyos, humoros és ateista nézeteket valló Family Guyhoz. Nem merülhet feledésbe az Amerikai fater, a Cleveland Show animációs filmek, illetve első filmje, a Ted.

2014-ben új utakat nyitva egyedülálló és bombasikert arató második filmjével robbant be a mozik világába, ahol nem csak a forgatókönyv megírásával, hanem a rendezéssel továbbá a főszerep alakításával, illetve a forgatókönyv mintájából táplálkozva a filmregény megírásával töltötte idejét.

A történet 2014-ben vetült papírra, hogy utat nyisson azok számára is az élvezetek és a szórakozás forrásához, akik imádják forgatni a könyveket, továbbá szeretik a filmregényeket és MacFarlane munkásságát.

A könyv azon olvasókban is kelthetnek érdeklődést, akik nem képesek két- háromszáz oldalnál többet olvasni, mert e mű csupán 180 oldalból áll.

Köszönjük az Agave kiadónak, továbbá a fordítónak, Speier Dávidnak, hogy Magyarországon is kezeink közé vehető ez a könnyed kikapcsolódást, és szórakozást nyújtó regény.

Az olvasó, miután elolvasta a könyvet, bátran kijelentheti, hogy az iromány egy az egyben megegyezik a filmmel. Ebből fakadóan az is kimondható, hogy akik nem kedvelik annyira a filmeket – bár ebben a táborban ki merhetjük jelenteni, hogy kevesen henyélnek – bátran kezükbe vehetik e remekművet. Azonban, ha a tábor létszáma – ami már sokkal elképzelhető – fordítva díszeleg, tehát többen imádnak filmet kuksolni, mint könyvet forgatni, akkor azoknak ajánljuk a kikapcsolódás és önfeledt szórakozást nyújtó kényelmes, piros borítású székeket, amelyeket párezer forintért megvásárolhatnak egy-két órára, amíg a film folyékonyan pörög a mozivásznon.

Egy-két apróbb jelenet, részlet természetesen kimaradt a regényből, mert azt csak a vásznon, a néző számára, különböző effektusokkal megspékelve lehet jól, a szemnek ábrázolni, vizualizálni.

1882-ben a nagyon vadnyugaton, Vén Tönk városában – amit egy nagy, széles, öreg tönk pihenése jelképez, mely utat tagadva a lakók számára lustálkodik a város közepén – egy béna, félénk juhtenyésztőnek teljesen elege van az amerikai határvidék által viselt durva életből. Körül-belül egy éve tartó kapcsolata megszakad – egy szerencsétlenül visszamondott, gyáván kezelt párbaj miatt – Louis-szal, aki hanyatt-homlok fejest ugrik egy új életbe, egy kiállhatatlan férfiért. Albert mély depresszióba zuhan, heteket tölt otthon az örökösen Bibliát olvasó apjával, illetve az állandóan ruhát kötögető édes anyjával.

Albert kimászva – barátai segítségével – a félelem, az elesettség és a gyávaság hálójából - erőre kapva - úgy dönt, hogy visszavág. Azonban ez a fellángolás hamar hamuba hull, hiszen rájön, se lőni, se lovagolni, de még verekedni, vagy egy pofont se tud adni.

Segítségére csöppen be az életébe egy számára kedves, ugyanakkor múltját rejtegető csodás hölgy, akit egy hatalmas kocsmai verekedés közepéből - nekiszaladva s együtt kirobbanva a poros, koszos földre - ment ki Albert. Miután megismerkedtek, a hölgy megtanította lőni, hiszen rég múlt kedvese pasijával egy párbajra ígérkezett a szerencsétlen tenyésztő.

A párbaj a későbbiekben Albert jelenlegi nője, bajtársa és legjobb barátja által a hasmenésbe, és kalapokba való székelésbe fullad.

Albert azonban szerencséjéhez híven ismét mellé nyúlt, hiszen a lány, akivel megismerkedett a határvidék legnagyobb és leggonoszabb rosszfiújának a felesége.

Ennek értelmében Albert, a főszereplő, a szerencsétlen juhtenyésztő megteremtette magának a milliónyi utat, hogy a vesztébe rohanhasson.

Felhajtóerőszak VII. - Vallomás

Nagy Márk Ádám

Felhajtóerőszak VII.

Vallomás

Az ütéssel egy időben szakadtam ki izzadtságommal megtelt párnám mezejéből. A hátam, hasam és lényegében minden mi bőr rajtam vízben úszott. Félelmetes rossz álmom volt. Az arcomat tapogatva különféle bordázott, gyűrött és fájó felületbe ütközött puha, érzékeny ujjbegyem. A hosszan tartó egy fekvőhelyű alvás okozta álomvonal a meg nem történt ütés által bemutatott ajtó famintázatához hasonlított. Mintha megtörtént volna. Éreztem a finom női kézben lévő nyers, védelmező erőt, éreztem az ajtót, a mintázatát, a koppanást.

Tompa vagyok, gondolkodni nem tudok, az elmém egy összegabalyodott sűrűn sodrott, szakadozott fonál halom. Papír vastagságú szemeimmel pásztázom a szobát. Megpillantom a naptáram, ahol a fényes, kis, piros keret jelzi a tegnapot.

Tovább folytatom a lest, majd az órámba botlok. 5:43.

Teljesen össze vagyok zavarodva. Fel kell frissítenem magam. Kivergődöm vizes ágyamból, utam pedig a konyhába vezet.

A tej forrását a mikro sűrű csipogása jelzi. Rávágok a nyitó gombra, majd miután kihalásztam a nedűt rávágom az asztalra.

- Francba! - enyhítettem fájdalmamon, melyet a kisebb égés okozott ujjaimon.

Beleszórtam egy 3az1ben-t, ízesítettem még két kockacukorral, majd lehúztam.

A finom kávé zamata vékony, selyemrétegként vonult végig kiszáradt, aszályos és fáradt torkomon. A cukor édes bizsergetése és a kávé simogatása megnyugvást varázsolt a reggelembe.

- Szió’ édesem! Mi újság veled? Milyen volt a napod? - üdvözöltem a számomra legkedvesebb és legcsodálatosabb személyt és kedveskedtem további kérdésekkel.

- Én is megvagyok. Épp a holnapi órára készülök. Sikerült tovább lépnie az osztálynak a felhajtóerőn. - örültem, hogy végre új témakör fog beköszönni az üres és unalmasan elcsépelt anyag helyére.

- Na, az tök jó! Ügyes légy holnap! Te vagy a legjobb tanár!

- Csak kiselőadást tartok picim! - szégyenlősködtem.

- Akkor is felér a munkád egy tanáréval.

Jólesett a dicséret s közben egyre csak az összetettnél összetettebb álmaimon járt az eszem.

Tizennyolc éves vagyok. És a hely, ami másoknak rémálom az nekem egy második otthon, egy a sok gyerek által kiszínezett és szebbé varázsolt idill, paradicsom.

Végzős évem következik hamarosan és nemsokára már a piros függönyök mögött fogok izgulni, a kemény, kopottas parketten táncolni, továbbá az iskola régi, pepitás padlózatán ballagni egészen az érettségiig, amivel pedig álmaimat szeretném leemelni a magasból s eggyé olvadni vele.

Tanárrá válni.

Tanár szeretnék lenni.

Fizikatanár.

Köszönöm azon olvasóknak, akik árgus szemekkel és odaadó figyelemmel kísérték végig az ezzel együtt hét részből álló Felhajtóerőszak c. történetet. Azt bizton nem állíthatom, hogy a folytatás bármily módon nem szakad rám s ez által rátok is, de nem lehet tudni.

Váljon mindenki számára valóra legszebb és legkellemesebb álma, gondoljatok szép dolgokra, pozitívan és erősen álljatok a legnehezebb dolgok elé, ami csak rátok vár.

A nyár további részét élvezzük ki, legyünk utoljára középiskolás kis diákok és önfeledt szórakozás vegyen körbe bennünket egészen addig, amíg az egy év után már gólyaként várjuk a jövő fondorlatos és ismeretlen folytatását.

Egy író naplója, ha munkába áll

Nagy Márk
Egy író naplója, ha munkába áll

És érted elvan egésznap Arcocska (, akit nem nevezünk igazi nevén) úgy, hogy szart se csinál! Hogy lehet valaki ekkora egy lusta disznó? Törölgeti a képernyőcskéjét, ide-oda csoszog, hol eszik, hol iszik, s néha ide- oda megyeget.

Lemegyek a piacra! Mondja ő, és visszajön két óra múlva, majd megebédel, és mint, aki jól végezte dolgát elkezd telefonálni:

-          Igen, igen hallottam a hírről.

Persze.

Aha.

Igen.

Igen-igen.

De, hogy miért? Én ne…

Én nem is é…

(…)

Igen, hát, akkora egy pofátlan disznó.

Persze. És képzeld, erről jut eszembe a szomszéd akar olyat.

Mit, mit, mit? Hát disznót! Büdös, legyes, koszos szarságot a szomszéd… Könyörgöm, most mit fogok tenni? Ha a ruháim száradnak felveszik a disznószagot. Majd kinyírom őket, ne félj! Büdös ci****yok! Dögölnének meg!

És hasonló kaliberű témakörök repkedtek és vergődtek az iroda koszos, foltos büdös falain és töltötték be a teret undorító, mocskosságokkal, míg ki nem nyitottam az ablakot. Menekültek ki a szabadba és végre megtelt a szoba a metrók által kibocsátott zajjal, illetve az autók jóvoltából gáz és benzinszaggal.

Velem szemben ülne egy fazon, elnevezvén Pincsipali, de hát ő sincs az irodában. Hát miért is kéne itt lennie, mikor ez a munkahelye?

Pincsipaliról egy keveset:

Dagadt, őszülő vén disznó, aki valamilyen spirituális agyfaszban szenved, reggel megérkezik, megreggelizik és az egy órán át tartó tevékenysége után ő is elhagyja a tett helyszínét. Majd nagykegyesen három-négy, de akár öt óra múlva megérkezik, leteszi undorító sárga táskácskáját, majd kirohan a szobából (mert tényleg olyan kurva sok időt basztál el itt, hogy már rosszul vagy a teremben levő dolgok szagától is mi?).

Majd visszajön fésűvel a kezében, hátranyalttá varázsolt frizkóval és leül a székébe MEGEBÉDELNI!

Érted bazmeg? Érted fiszem-faszom kökénycsuklya!

Akkor nézzük át:

Reggel bejött, megebédelt, eltűnt, majd visszajött dél-egy körül, hogy MEGEBÉDELJEN. Oké-oké. Megebédel Pincsipali, körül-belül egy órán át. Nem vészes idő, általában az emberek kétszer annyi ideig ebédelnek, mint reggeliznek. Nála ez egyenlő hosszúságú időt emészt fel. Na, de, ami utána jön!

Fogja… érted fogja és kezébe rántja a telefont (pontosabban egy királykékszínű tabletet) és viberen elkezd köbö’ félórán át trécselni. Tényleg… hány óra is van? Fél három! Fél három és még baszott bekapcsolni a méregdrága gépét, amelyet neki, ennek a pöcsnek finanszíroz a ZTREWQ KFT. Nekem meg baszik. Saját kibaszott LLED laptoppal dolgozom, amelyhez van egy fos egerem, ami szintúgy hazulról vándorol be velem minden reggel.

Pincsipali ezek után pedig fogja magát és végleg elköszön, majd másnap újra megismétli mindezt. 

CONGRACZ!

Következő bemutatnivaló delikvensünk Eperpalánta (szintúgy nem nevezném nevén), aki egy zsémbes, szemüveges, lila hajú, hosszú körmű picsa. Na, ő dolgozik – legalábbis ő nyomkodja a gépet, ellenben Pincsipalival -, de többet füstöl, mint nyolc gyárkémény egy nap alatt.

Eperpalánta a cuki neon zöld színű telókájával összeinvitálja a dohányzó csapatkát, és természetesen a már említett Arcocskát is magával rángatja.

Az iroda perpillanat majdnem, hogy üres, de rajtam kívül egy normális dolgozó, Muzsikarcsi (nevét a fülhallgatónak köszönheti, mely állandóan a fülében pihen), aki mindig csöndben van és zenét hallgat.

Visszatérve Eperpalántára és Arcocskára – nameg’ a beinvitált Szöszkefaszra, Kancsapincsire, Dobbantóra, Szakállaurára, Szalmahajekre, Lilannára, és Hústoronyra – már tíz, vagy húsz perce kéményt állnak odalent.

            Nem azt mondom, tök jól elvagyok nélkülük, de az felháborító, hogy mikor belépnek az ajtón szándékosan, méregetve a monitoromat ellenőrzik azt, hogy én mit is művelek az én cuki fekete LLED netbukkomon.

Na, de megyek, mert vár az ebéd, meg a cigaretta…ű (mielőtt kombináczió merülne fel hozzátartózóim, rokonaim illetve kedves Liliomom fejében, megnyugtatok mindenkit ki kombinál, nem dohányzik az igazi elkövetője e cikknek - a szerk.)

…

Ez egyébként egy 4900 forintot érő cikk, ha persze hét órán át írom meg 700 forintos órabér mellet. Ebből persze vonjunk le mindenféle szaros adót, így végül nettó 2744 forintot zsebre rakhatok ezért az irományért. Hát nem felemelő érzés, ha az ember szar a munkahelyére, és helyette valami olyat csinál, ami nem a munkája és azért pénzt kap?

Például, ha most én kiverném a pöcsöm… jó tegyük fel megvagyok vele tíz perc alatt, akkor kapok érte 65 forintot.

Vagy, még például fizetik az ebédem! Mekkora zsír hely az, ahol kifizetik azt, hogy zabálok egy órán át. Ismét 392 forint a zsebbe és még nem csináltam semmit.

Eddig van 3201 forintom és még csak megírtam egy szaros cikket, kivertem és ebédeltem.

            Na, most lementem egy kávéért, telefonáltam apummal, beszéltem édes anyukámmal körül-belül egy óra alatt elintéztem, ez ismét 392 forint.

Jó –jó néha dolgozom rendesen is.

Kivéve, amikor nem.

És én ilyen kivételes fazon vagyok.

Tehát az élet szép, az LTR kettő.

                                                                                                  Hanyag-Báró Krisztián Péter

                                                                                                         író
                    (jelenleg a ZTREWQ KFT. dolgozója, de nem sokáig bazmeg’, mert kibírhatatlan)

És végül egy videó, ami szintén ezekben az elviselhető gondolatmenetű napokban készült. A kisfilm – animációs film főszereplője Pál Czika, aki hatalmas unatkozásaiban - melyet a kezdőkép egy angol „I’m so bored…” beszédburokkal jól szimbolizál – feléledve a nagy semmittevésből rájön, hogy hol is van. Ekkor menekülőre fogja, majd a Főnök, hatalmas, erős kezével lecsap rá, összegyűri, végül nyugodt, megfontolt mozdulattal az asztalhoz vágja, mondván, hogy „maradsz a seggeden”.

Most, hogy ismertettem miről is szól… már annyira nem is fontos megtekinteni!

Kérlek, hagyd el a terepet!

NE KATTINCS A VIDEÓRA!

Felhajtóerőszak VI. - Deformáció

Nagy Márk Ádám

Felhajtóerőszak VI.

Deformáció

Abban a pillanatban rugaszkodtam el a tanári bástyámtól, ahogy betipegett az anyuka, majd vállára támasztva karomat, kikísértem.

’Hölgyem! Marshall vagyok, az osztály – kissé elnevettem magam – legféltettebb fizikatanára.

’Bocsánat, hogy megkérdezem, de az ön lánya ott be… - majd vigyorogva bólogatott Leventessy kisasszony - … értem. Ez jó, tehát akkor azt is vágja, hogy nem igazán lehet… szóval maga az anyuka, és hozzátartozó… - kerestem a szavakat – nem taníthatja.

’De kérem, uram. Isten őrizz, hogy én tanítsam a lányomat! Elég napi tíz… tizenegy órában elviselni… - elnevette magát a kedves – ne értsen félre, én szeretem őt, de most gondoljon bele a helyzetbe! … Napi tíz plusz még mit tudjam én’ hány óra? Na, nem! – nyújtotta el a középső magas magánhangzót.

’Ó! – könnyebbültem meg – Én… bocsánat, hogy így magára támadtam. Öröm tanítani a lányát! Csak féltem a pozícióm. – bután, a lábamat nézegetve elnevettem magam.

’Ne aggódjon. Taníthatja egészen az érettségiig. – kuncogott végül.

’Egyébként mesélt Önről… - néhány hallgatag szekundom után feltámadott.

’E-e-egészen pontosan… szabad megkérdeznem, hogy mit? – ijedtem meg, majd hazudtam – tudja, kicsit pletykás vagyok. Meg aztán’ rólam van szó.

’Aj! Nem hinném, hogy ez helyénvaló… Mégiscsak a lányom, és nem akarok róla… szóval… igazából nem ő maga mondta.

’Hát, akkor? – nem értettem már semmit.

’Kinyitottam végül is papírra vetett elméjének összes gondolatát…

Baszki. Na, ne!

Hirtelen köhintettem egyet, a végét megspékelve néhány oktávval a magasba.

’Ó, igen? Gondolom, utál… minden rossznak leír, nem tetszését fejezi ki a tantárgyam iránt… persze-persze ezt már tudom, megszoktam. De nem haragszom meg érte, borítsunk fátyla…

’Nem erről van szó. Azt hiszem… - habozott s közben talpával próbálta lejjebb toporogni a föld szintjét – bírja magát…

’Ó… na, ez remek. Oké, király. Szerintem inkább jobb lesz, ha most visszamegyünk, úgy is tézé’ van meg egyéb… - szakított félbe ismét.

’Kicsit talán több annál… - szégyenkezésből hamar váltott mérges, dühhel teli remegéssel megspékelt fenyegető stílusba – Ugye tudja, hogy felfogom jelenteni? Maga perverz, pedofil… - közben már a nyelvét fogai rugdosták idegességében – Undorító féreg!

Az utolsó szó kimondásával teljes erejéből, két kézzel lökött neki a terem ajtajának, majd bokszerként érzett kézközépcsontjait, üvöltő torkával belemélyítette arcom egészen az ajtó érdes bordázatú fafelületéig…

Felhajtóerőszak V. - Leventessy

Nagy Márk Ádám

Felhajtóerőszak V.

Leventessy

Minden lepergett előttem. A munkahelyem vége napja, azutáni létem sorsa. Agyam előrevetített mindent s mindezt a dühroham felém eső hullámcsapásaiból, ami az igazgató nyálcsorgató ajkai közül szakadt rám tíz perce.

’Uram! – szólítottam alázatosan.

’Igen! Már vártam. Nos, tanár úr… - kezdte számomra félelmetesen az igazgató.

’Ugye tudja, hogy amit tett az több mint bűn. Undorító mocskos dolog, amit itt, ebben a híres, elit iskolában művelt! Felháborító maga állat! Maga pedofil bunkó! – minden egyes mondatával egyre emelkedett ki székéből.

’Uram, én. Én, nem tettem semmit. Nem vagyok bű… - szakított félbe a főnök.

’Le*zarom ba***a meg! Ha híre folyik nem csak, hogy kirúgom magát innét, de az iskolának is befellegzik. Hogy lehet ekkora felelőtlen? Ilyen meggondolatlan… - tört ki maradék apró nyugalmából.

’Mentségemre szóljon én hozzá … én … még csak hozzá se nyúltam.

’És nem is akart volna? Később sem? – sherlockizált Artúr.

’Nem! Isten mentsen! Esküszöm!

’Bizonyára erről árulkodik ez a papír fecni is.

Artúr elém tolta, üveglappal fedett asztalára azt a cetlit, amit a tanári füzetemből téptem ki, díszítve a számommal és egy mosolygós emotikonnal. (Korábban ezt adtam oda Lilinek.)

Hirtelen elakadt a lélegzetem, köpni-nyelni, de gondolkodni sem tudtam.

’Nos? – folytatta – Hallgatom.

’Aa..a.aaz a helyzet, hogy-gy-gy… nem is tudom mit mondhatnék… - dadogtam.

’Ki van rúgva!!! Húzzon innét az irodámból, de még a ki*seszett iskolából is! Se*gfej! – közben mindent lesöpört asztaláról.

Végül odaértem az iroda elé. Elhessegettem minden, az imént látott negatív gondolataimat, majd alázatosan kopogtattam.

’Marshall! Már vártam! Kérem, foglaljon helyet! – mutatott a kényelmes fotel felé.

’Uram! – köszöntem.

’Tudja Marshall… Van egy rossz hírem. Nem tudom eldönteni, hogy kinek rossz hír… az iskolának, vagy csak magának… Szóval…

Minden rosszra felkészültem, ami csak létezhet a világon.

’Szóval én nagyon bírom magát, de jött egy új fizikatanár az iskolába. – nézett maga elé, kerülve a tekintetem.

Minden teher, minden félelem, minden negatívum és minden rossz a másodperc tört és annak vert része alatt zúdult le és szabadult meg agyam, elmém és testem minden porcikájáról.

’Hát ez remek! – kiáltottam fel örömömben.

Artúr pislogott, mint Rozi a moziban, halas szatyorral, és néhány perc múlva megszólalt.

’Szóval… ez hír van most. Csökkentett fizikaóraszámban lennél, de ne aggódj, mert az informatikatanár lelécelt, így –mivel infós is vagy – megkapnád azokat az órákat. Én csak azért sajnálom, mert te igazán jó tanár vagy. Jó pedagógus. A legjobb. Az új szöszit nem ismerem, de azt tudom, hogy Leventessy Máriának hívják. Ha ez… jelent neked valamit. – mosolygott rám.

’Leventessy mi??? – tört ki belőlem a felismerés – Van egy Leventessy az iskolában.

’A kiscsaj, Leventessy Liliána. Őneki lenne az anyja? – kérdeztem felháborodva.

’Igen, igen, ez lett volna még egy rossz hír, de ez inkább a leányzó számára.

’És, amiben tanítok osztályt, ahol Liliána is tanul… azt … de hát azt nem kaphatja, hát anyuka nem taníthat… - reménykedtem.

’Nem! Természetesen nem kapja meg, de nálad és pont abban az osztályban lesz kistanár. Csak megfigyelő. Üldögél hátul, aztán jegyzetelget, vagy rajzolgat…

’Mistanár??? – förmedtem lassan Artúrra. – Artúr ne szo… ne szívass bakker’ most van tanári végzettsége vagy nincs? És ha nincs is, akkor nem lehetne valamelyik másik osztályban kis tanárkodni?

’Marshall… ne húzd fel magad, én tudom, hogy ez bánt téged, ráadásul anyu és lánya, de ez van. Oda osztottuk be.

’Remek. – csaptam be magam mögött az ajtót, majd a hangzavar hatására fel is riadtam.

Kisminutum alatt szakadtam ki alkarom csodás párnát nyújtó szakmájából, majd pásztáztam végig a Felhajtóerő témakörből dolgozatot író osztályon. Mindenki abban a másodpercben szabadult meg papíralapú elméjétől, vagy szebben mondva memória-kiegészítőjétől (ezt a szót anyukámtól vettem kölcsön).

Csak álom volt. Negatív, pocsék gondolatok undorító elegyből álló álom. Huh… Könnyebbültem meg vagy száz kilóval. Fölnéztem a plafonra, majd imát mondtam vagy két és félmilliárd fényévnyire magam fölé.

Pár tízperccel később pedig egy nem számított alak topogott be a terem kopottas ajtaján átvergődve.

’Jó napot kívánok! Én Leventessy Mária vagyok a kistanár és most küldtek fel engem, hogy ügyeljek az osztályra. Jó helyen járok?

Az biztos… - tört ki belőlem a lelkesedés gondolataim szegény hálójából.